Kérdezhetnétek, milyen volt a nyaralás, én pedig mondanám rá, hogy csudajó, de nem ugyanúgy értenénk a dolgot.
Csudajó volt, mert visszakaptam valamit általa - vagy sokkal inkább a révén - amit egy jó ideje elveszettnek éreztem-féltem. És most ne a felhőtlen langytengerben hancúrozásra gondoljatok.
Ez a nyaralás sok tekintetben nagyon is kemény volt (felülemelkedve az apartmanban tapasztalt matracon, ami a szó szoros értelmében volt irdatlanul kemény.).
Szembesülni saját görcseiddel, fóbiáiddal, berögződött mintáiddal, elengedni nem tudott rémképeiddel mindig komoly, embert próbáló dolog. Mindemellett vallom, hogy a szembenézés sokkalta jobb, mint a szembecsukás; ugyanis utóbbi esetben nem leszük okosabbak, maximum ideig-óráig önelégültebbek.
Gyerekkoromban amikor utaztunk valahová, már mindig napokkal korábban állt a bál otthon. Repkedtek a kiosztott feladatok, ment a hajtépés, hogy mit fogunk otthon hagyni, hogy kinek mikorral kell hol lennie, és hasonlók. Folyton ment egymás csezsegetése, hogy miért nem csinálod azt, miért pakolsz ennyi ezt és miért nem végeztél már azzal. Apu rendszeresen késő estig dolgozott még az utazás előtt - nyilván, hogy nyugodt szívvel hagyja hátra a vállalkozást - amit Anyu mindig személyes támadásként értelmezett, és a messzemenőkig nehezményezett.
Diliházban az ember nem szeret lakni, úgyhogy idővel szabotáltam a közös üdüléseket; így az eseményeknek csak passzív elszenvedője voltam - már amikor a szüleim utaztak, de ezt elég gyakran tették.
Nem gondoltam volna, hogy enni év után is görcsbe rándul a gyomrom, és azonnal "Kiskecske, cseszd meg a fűnyíródat!" kommunikációs stílusom lesz, amikor Zoli felhív, hogy nem ér haza 3-ra, majd csak 5 és 6 között. Olyan nagyhalált vágtam le már akkor, amiről utólag még magamnak is alig tudok számot adni. Hosszú tízpercekkel, és néhány telefon-egymásrarakással később persze tudtam Neki nyíltan beszélni a gyerekkori érzéseimről - ő pedig biztosított, hogy nem azért késik, mert menekül előlem, és nem is akar velem nyaralni; ahogy Jóapám sem ezért tette ezt éveken át Jóanyámmal.
Megértettem, elfogadtam, lehiggadtam, kész.
Persze a pánik; egy-egy para még időről időre felütötte a fejét bennem (mikor indulunk már el; mikor érünk már oda; miért állunk meg ennyiszer; miért ilyen a szoba; mikor megyünk már ide-oda; stb.), de ezeket már szépen, okosan vissza tudtam vezetni a korai görcsökre; és nem mondom, hogy kihúztam a méregfogukat, de azt hiszem, legközelebb már képes leszek máshogy viszonyulni ezekhez a dolgokhoz.
A másik nagyon komoly önismereti tréning a PIHENÉS, mint tevékenység elfogadása volt számomra. Bizony mondom Néktek, több napba, szinte az egész nyaralásba telt, míg nyugodtan ettem, döglöttem meg aludtam, lelkifurdalás nélkül, és már csak akkor vágytam valamit csinálni, amikor unatkoztam nélküle; nem pedig akkor, amikor már túlságosan sok ideje nem tettem le semmit az asztalra. A tengerben meg egyenesen azért akartam napi szinten fürödni, hogy majd ne nézzenek furán rám itthon, amikor elmesélem, hogy: "Hát, hideg volt, aztán nem mentem bele...". Szerencsére erről a baromságról - mint már oly sokról - meg Zoli beszélt le. Mondjuk hajlottam is rá, mert tényleg istentelenül hideg volt a víz már így szeptember elején (pedig én a Szigetközön edződtem...).
Párkapcsolati szinten is sok, rengeteg-sok volt a tanulság. Nem akarok részletekbe menni, de olyan gátak szakadtak, és olyan mély sebek nyíltak és tisztultak ez alatt a néhány nap alatt, amik nélkül tényleg fogalmam sincs, hogy hogyan mentünk volna emelt fővel és egyenes gerinccel tovább kéz a kézben.
Ha kérdeznétek, milyen volt a nyaralás, azt mondanám, hogy csudajó; de nem ugyanarra gondolnánk. Úgy hiszem, néha a legextrémebb, és leginkább rosszkor jövő, hasbarúgott pillanatban érkező szembesítések a legis-leghatékonyabbak. Amikor látod, tudod, érzed, hogy hogyan KELLENE működnie a dolgoknak. Nem úgy értem, hogy a külső elvárások szerint hogyan kéne. Hanem, hogy Neked hogyan volna a jó, kellemes, kielégítő, boldog, satöbbi. Hogy Te hogyan szeretnéd. És hogy ehhez képest a belső izéid, anomáliáid miatt mire vagy képes. Nem teljesítményileg. Főképp érzelmileg.
Mert lehet, hogy labdázol a medencében, és nevetsz a többiekkel, hogy milyen irdatlanul jó dolgod van itt, ha közben azt érzed, hogy szétfagysz, és ki akarsz menni, de akkor nincs kipipálva az adminisztratív jókedv.
És lehet, hogy a pároddal kéz a kézben andalogtok, 20 méterenként komform-csókkal, és a nyaralás kedvéért inkább mindketten felhúzzátok magatokat a másik baromságain, de csendben puffogtok egyre mérgesedő sebek fölött; ha közben egyre távolabb és távolabb sodródtok egymástól.
Sordódást írok, mert ezekben a helyzetekben nem az ember maga irányít. Az irányítást ilyenkor mocskosul nehéz átvenni a belső félelmektől és ezeréves beidegződésektől.
Nehéz megoldásokat keresni és találni ahelyett, hogy az ember elhiggye, hogy neki minden éppen így jó. Vagy hogy neki ez már annyira szar, hogy akkor inkább továbblép. Nehéz beszélni a félelmeidről, a fenntartásaidról, azokról a dolgokról amik Neked is, a másiknak is fájnak.
De olyan ez, mint a védőoltás, azt hiszem. Izgul tőle az ember, és néha elég kellemetlen is megkapni; de olyasmiktól óv meg, amiket előre nem látsz, és amiknek beláthatatlan negatív következményei lennének, ha nem lépnél időben.
Kérdezhetnétek, hogy milyen volt a nyaralás, én pedig azt válaszolnám, hogy csudajó. És már talán értenétek, hogy mire gondolok.
Most úgy érzem, visszakaptam egy nagy adag boldogságot és harmóniát, egy csipetnyi életkedvet, és rengeteg optimizmust :).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése