Napi Coelho:

"Az utazás soha nem pénz, hanem bátorság kérdése." Paulo Coelho



2010. november 28., vasárnap

Nekrológ


Épp a mosogatóban szöszmötöltem, amikor meghallottam: jönnek. A fény szétáradt a konyhában, én pedig csendesen meglapultam.
Azt már a kezdet kezdetén megtanultam-ellestem szüleim, társaim hibájából, hogy ilyenkor futni már nem szabad. Ilyenkor futni - bárki bármit is mond - maga a halál.
Persze a többiek máshogy gondolkodnak erről. Bár nem beszélem a nyelvüket, a hangsúlyból éreztem, hogy az újonnan érkezett óriás káromkodik. A léptei távolodtak - a hülye társaim pedig újból rávetették magukat a finomságokra - romlott spenót, odaszáradt cukor - nem is törődve a fénnyel.
Én szépen, körültekintő céltudatossággal indultam el A Menedék felé. Nem kalandoztam még túl messzire tőle - és nálunk az első számú szabály, amit a legkisebbek és legostobábbak is tudnak: sosem szabad szem elől téveszteni A Menedéket. Kikerültem a csámcsogó többieket - de nem szóltam nekik. Nem érdemes. Amikor beértem a polc árnyékába, akkor hallottam meg a visszatérő lépteket. Nekiiramodtam. Tudtam: most dől el minden. A kérdés: most, vagy soha.

Először csak azt gondoltam, a hülye óriás vízzel próbálkozik. Nem tudja, hogy ennyi víz még egyáltalán nem árt nekünk - általában csak a lefolyó örvénye vet véget szívós életünknek. Azután megéreztem, a marást. A testemen, a páncélomon végig. Visszafojtottam a lélegzetemet, és megindultam tovább, A Menedék felé. Pár lépést tettem csak - és muszáj volt levegő után kapnom. A rám fújt anyag azonnal szétáradt a tüdőben; éreztem, ahogy a lábaim elernyednek, elengedem a falat; de a polc ütésre - amire estem - már nem emlékszem.

Nem tudom, a többiekkel mi történt, de úgy sejtem, a Káromkodó Óriás őket is elintézte. Mindemellett nem sajnáltatom magamat. Szép életem volt. Egyszer még egy lekvárosüvegbe is bejutottam.
Nyugodjak békében!

1 megjegyzés: