Többször, több helyzetben kellett már megállnom és elgondolkodnom magamon: Mire föl ez a nagy felhajtás?
Olyan emberekkel kapcsolatban kerülök akarva-akaratlan, unos-untalan ilyen helyzetekbe, akik alapvetően nem kellene, hogy felhajtást generáljanak az életemben. Nem vagyok beléjük szerelmes, nem függ tőlük különösebben az életem további alakulása. Szeretem őket, fontosak, és nagyon jól érzem magamat velük - leginkább ez a fajta kötetlen, szabad vidámság jellemzi a kapcsolatunkat.
Mégis, ha Róluk van szó - egy programról, egy megoldandóról, segítségnyújtásról, közös-ség vállalásról - azon nyomban elkezdek pörögni, agyalni, szervezni, tevékenykedni; és addig tutira nem nyugszom, amíg meg nem találom a tökéletes megoldást. Amit azután precízen meg is valósítok, erős várakozással és örömteli izgalommal vegyítve. És 3-szor telefonálok: egyszer, hogy elértem a vonatot; egyszer, hogy sikeresen átszálltam; és egyszer, hogy mindjárt megérkezem. És már előző nap odaviszem a kulcsot, hogy másnap ne kelljen a dugóban időt veszítenem; és tökéletesre agyalom a logisztikát. És kiürítem a szekrényt, és kitalálom, hogy mi hová kerüljön félig-meddig ideiglenesen, de akár hosszú távra is - ki tudja, mikor toppan be egy váratlan vendég. És...sorolhatnám napestig.
Szerelemért, barátnőért szintén mindent megteszek. Ismertek.
Mégis ittvannak ezek az öccs- és báty-figurák, akik egyszerűen úgy hatnak rám, mint egy pezsgő-energiaital koktél. Teljesen elolvasztanak, és totálisan felpörgetnek. Kifordítom a sarkaiból a világot, szilárd pont nélkül is, ha kell!
Élmény ez, és felismerés is; különösen azt hiszem, nekem. Nekem, akinek nem volt lehetőségem megtapasztalni a testvéri egységet és kétséget; aki még csak most tanulom megélni ezt a fajta függő függetlenséget.
Elsősorban Dáviddal és Balázzsal.
Velük kapcsolatban azt hiszem, már sosem nő be a szívem lágya. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése