Nem szeretem a kis hazánkban hódító angolszász hagyományokat. Én már Halloweenkor is egy egyszerű, farsangi jelmezt öltöttem, mindenféle vér és vámpírfog nélkül; nem ragaszkodnék karácsonyra a pulykához; továbbá nem gondolom, hogy február 14-e nevezetes napja lenne az évnek.
Természetesen nekem is jól esik, amikor a párom figyelmes velem, kitalálja valamilyen vágyam, óhajom; vagy előbb teljesíti, minthogy az eszembe jutna. Én is szeretek meglepetést kapni; izgulni, vajon hová megyünk este; meglepődni egy nem várt kedvességen.
Nálunk idén volt Valentin-nap. Nem volt persze hozzá szív alakú lufi (pedig a Nők lapja szerint ez a tuti ajándék idén...), semmi tárgyiasult izé, nem tettünk semmi természetelleneset. Előző este, amikor épp Székesfehérváron voltam a szüleimnél, Zoli felhívott, és megkért, hogy másnap estére ne tervezzek semmit. Azután hétfő este találkoztunk, ő kézen fogott, és elvitt egy olyan étterembe, ahol már voltunk korábban is - és valószínűleg még ezután is sokszor meglátogatjuk.
Azt ettünk, amit szoktunk - bár bevallom, kacérkodtunk a Valentin-menüvel is; a végén kaptunk ajándék szívecskés muffint; az előétel-fűszervajas kenyérke szív alakú volt; de kábé ennyi. Jól éreztük magunkat, felszabadultan beszélgettünk ugyanazokról, amikről szoktunk; és viszonylag hamar haza is keveredtünk.
Itthon pedig újabb meglepetés várt: egy palack vörös, édes bor a hűtőben, amiből összesen 450 darabot palackoztak...Megkóstoltuk, isteni finom, még Zolinak is ízlett, pedig ő nem vörösbor-párti.
Megbeszéltük, hogy nekünk miről szólt ez a Valentin-nap. Arról, amiről egyre inkább szól az életünk is. Az egymásra figyelésről; a megfelelő arányok megtalálásáról munka és kikapcsolódás között; az élet finom élvezetéről; a hétköznapok szépségéről.
Így oké. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése