Amikor megláttuk ezt a fotót, már tudtuk, hogy magunknál rémesebbel nem-igen találkozhatunk az éjjel...
A spontán ötletek jóóók. A spontán ötletek visznek előre.
Legalábbis kifelé a nagyvárosból és a komfort-zónából. Nameg a túlpörgő elme fogságából.
Utóbbin persze sokat segít, ha rossz helyen szállsz le az utolsó buszról; majd megtalálva a helyes utat, konstatálod, hogy egyetlen egyszer jártál erre - nappal; és akkor is utáltad. Barátságtalan (ha beszari lennék, azt mondanám: félelmetes) környezetben való hosszas kaptatásunk azonban nem maradt jutalom nélkül: összességében kb. 2 óra alatt tokkal-vonóval felértünk a Nagy-Kevélyre, ahonnan pedig olyan csuda kilátás tárult elénk, hogy nem is voltunk hajlandóak otthagyni vagy egy óráig. :)
Faluban tévelygés; kipukkanó nevetések; idegesen sötétbe kémlelés, hallgatózás; töklámpás-fejünk-fényképezés; összebújás a szélben; csúcs-szőlő; kézenfogva parázás; mázlista busz-fogás; Pilisi-Lopakodó-Godzillával az ijesztgetés élét elvevés, első metró - ezek voltak ma éjjel.
Megbeszéltük, hogy ha kipihentük ezt testileg-lelkileg, akkor újra kimegyünk valahová.
Lillának pedig óriásinagy virtuális ölelés, amiért 1. eljött; 2. nem mondta, hogy forduljunk vissza se akkor, amikor rossz helyen szálltunk le, se akkor, amikor azon a nagyon szar, ijesztő úton mentünk felfelé; 3. szerette, élvezte, és nyitott volt erre az egész baromságra; 4. tartotta a lámpát a fényképezős ámokfutásomhoz.
Amúgy pedig társadalom-tudományos főreferensünk empíriával jól megalapozott kijelentése szerint: "Ezek az ürömiek ilyen nyughatatlan népek." (Merthogy 5 percenként elment egy autó az úton hajnali 3-kor.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése