Sokáig azt hittem, hogy a csodák olyan dolgok, mint a tűzijáték. Fényesek, hangosak, mindenki látja őket, és mindenki örül nekik; egy pillanatra megáll az idő, a torokba szalad a szív, és tudod, hogy most CSODA VAN.
Sok pofáraesést okozott ez a bizonyos elképzelésem. Mert a vonósok általában nem zendítenek rá, amikor párás szemmel integetsz el egy vonatot; nem villan fel piros fényreklám, miszerint "Most figyelj, most ez a tökéletes pillanat; ne várj, ennél már nem lesz jobb!"; nem szólít meg egy idegen sem a Duna-parton, hogy "Igaz, milyen gyönyörűek a fények?"; és a romantikus randevú helyszínén előfordul, hogy tömeg van / várni kell / bezárt a hely / éppen migrént kapsz.
Sokáig azt gondoltam, a csodákban gazdag élet kiváltság: rengeteg önismeret, fejlődés, tapasztalat és kínlódás mellé kell hozzá még egy jókora adag szerencse is. Magyarul: lutri. Lehet, hogy könnyen kapod - de lehet, hogy nehezen se.
És sokáig bosszankodtam, amiért esélyes, hogy én az utóbbi kategóriába tartozom...
Most tanulom, hogy az igazi csodák - legalábbis az én életem csodái - általában aprók és szerények. Nem kérkednek, nem egyértelműek, csak az avatott, értő szem talál rájuk az események halmazában. Megcsillan a napfény - de nincs nálam a fényképező, hogy megörökítsem, így csak magamba iszom a pillanatot. A villámon tökéletes ízharmónia gőzölög. Betoppanok, és elvarázsol a karácsonyi dekoráció - amit én készítettem, de nem én álmodtam meg ide. Elveszem a másik szemében, illatában.
És nincsenek vonósok, meg fényreklám; nem bök senki sem oldalba, hogy figyeljek, mert EZ most a JÓ. Ha észreveszem, elmosolyodom - aztán a villamos, a tömeg, az idő, az élet megy tovább.
Én pedig igyekszem kapkodni a fejem - mert az életem tele van csodákkal. Más persze elmegy mellettük. Miért is ne menne?! Ezek az én csodáim.
És már tudom, hogy ennek semmi köze a lutrihoz. Mindenki számára ugyanannyi csoda jut. Az egyetlen feladat: észrevenni, elfogadni és megszeretni őket - és magadat - olyannak, amilyenek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése