Nekrológ egy kiérdemesült jénai tálhoz

Merthogy eltörött. Ahogy kivettem belőle a kenyérkét, figyelmetlenül tettem le, megcsúszott, utána kaptam, de már késő volt. Ripityára tört a konyha padlóján,  a szilánkokból még a nappaliba is jutott.
Én meg nevetve - talán egy kicsit elgondolkodva, oké - nyúltam a billentyűzetért, és folytattam, amibe belekezdtem. A forró üvegszilánkokat még percekig nem lehetett szabad kézzel összeszedni.
És csodálkoztam, hogy nem ráz meg. Engem, aki apró korom óta nem fázom semmitől annyira, mint az elszakadástól; aki 25 éves felnőtt nő létemre is a sarokban hüppögve hajtogatom, hogy "Ne menj el!", amikor valami trauma ér - függetlenül attól, hogy el akar-e valaki menni épp...Engem, aki mindig mindenre, ami elszakadt, elveszett, foltos lett, összetört azt kérdeztem, hogy nem lehet-e "visszacsinálni". Akinek a mai napig a szívébe markol, hogy tavaly nyáron, 2. használata során összekente valamivel azt a csinos baglyos felsőt, ami aztán sosem lesz már a régi - még akkor is, ha tudom, minek állítanak mementót a plecsnik, és totálisan tisztában vagyok vele, hogy miért kaptam őket...
Szóval ez a nő áll, és nevet a kenyérsütő-jénai romjai fölött, és meri is hinni, meg nem is, hogy képes erre. Képes elfogadni saját hibázását, képes emelt fővel továbblépni, képes a helyén kezelni végre, hogy valami miatta múlt, romlott, veszett el.
És mégcsak nem is fáj neki.
Majd veszünk másikat.
Azok a dolgok fontosak, azokra kell hímestojásként vigyázni, amik nem pótolhatók. :)