A minap egy ilyen megkeresés kapcsán botlottam az etikai problémába: akkor én most kinek is vagyok a pszichológusa? Mert lehet, hogy a bizonytalan tanácskérővel jót teszek, ha megtanítom egy technikára, amivel hatékonyabban boldogul; ha bólogatok, amikor szitkokat szór; ha abba az irányba támogatom, amelyikbe haladni akar - ugyanakkor az éremnek mindig két oldala van. És ha belegondolok, a fentiekkel gyakran teljesen más, számomra gyakran ismeretlen, vagy csak hallomásból ismert emberek életébe (is) belenyúlok; ami esetükben viszont egyáltalán nem feltétlenül a lelki egészséget szolgálja.
Próbálhat az ember lavírozni persze, általánosságokat mondani, olyan tippet adni, ami kecske-konutra-káposzta esetet szül; de amikor a kérdező is nagyon tudatosan teszi fel a kérdést, és nem fogad el mellébeszélést, akkor egy kicsit meg kell állnom és el kell gondolkoznom. Hogy segíthetek-e. Hogy akarok-e segíteni. Hogy létezhet-e olyan probléma, amit - mindamellett, hogy a felvetőjét maximálisan támogatom - nem akarok felvállalni? Hogy van-e helyzet, amikor a pszichológus - elfogadva a kliens szándékait és lényét, értékeléstől és erkölcsi ítéletektől totálisan mentesen - megteheti, hogy hátat fordít a kliensnek, de legalábbis bizonyos problémában nem hajlandó neki segítséget nyújtani.
Mi az etikus ebben a helyzetben? Magára hagyok valakit, aki az én segítségemet kéri a céljai megvalósításában. Ugyanakkor megtagadom, hogy olyasmit okozzak a tanácsommal közvetetten egy másik személynek, ami esélyesen egy életre nyomot hagyna benne. Mi a helyes itt? Van helyes döntés?
Szerencsére nem komoly a helyzet, mondhatjuk úgy, hogy "élesben gyakorlok". Szerencsére. Mert ha egyszer egy igazi kliens toppan be hasonlóval, már könnyebben találom majd meg a választ.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése