Sötét van még odakinn. Nincs kedvem hajat mosni - mégis megteszem. Ma sok új kapcsolat indul; ma sok múlik a fellépésen.
Előbb lézengek, aztán kapkodom. Szerencsére van autó - semmi kedvem vonatozni. Lámpa, öv, kuplung, egyes, induljon a hét 6. számú munkanapja. Ködös reggel, álmos táj, nem kell sietnem. Időben érkezem.
Míg várok, eljátszom a gondolattal, mi lenne, ha...még ágyban lennék. Zsolti mellettem szuszogna; délelőtt kéz a kézben mennénk a piacra; vagy kirándulni indulnánk; sziklát mászni a hegyekbe; a Szigetközbe még egy utolsót idén. Lenne két teljes nap kipihenni, utolérni, átélni, lenyugodni, elrendezni, felkészülni...
A nyikorgó ajtó riaszt fel. Kezdődik. Belép az első lurkó. Akármelyikük az - legyen morcos vagy bújós, nyitott vagy távolságtartó, álmos vagy felpörgött - ebben a pillanatban már egyik fenti alternatívával sem cserélnék.
Mert nekem itt a helyem. A falmászóedzésen, amit a nevem fémjelez; a lurkók között, akiknek - bár néha 40-en is vannak - mind tudom a nevét, a hóbortját, a kényes pontját. Ha reggel 6-tól mostanáig voltak kételyeim (mert szinte minden szombat hajnalban eltöprengek, hogy mi a bánatért akarom én ezt olyan veszettül?!), azok egy pillanat alatt foszlanak szét.
Én ehhez értek, ezt tudom jól csinálni. Ebben van benne az első pillanattól az utolsóig szívem, lelkem. Ezért lelkesedem. Erről mesélek. Ezzel tervezek.
És bármilyen becsülettel és szakértelemmel végezzek akármilyen másik munkát, még mindig erre érkezik a legeslegtöbb pozitív visszajelzés, bátorító szó, hálás levél, simogató tekintet.
Nincs szombati program, ami többet adhatna ennél.Teljesen komolyan. Cukormáz nélkül. Olyan megtartó-erő ez, ami szinte bármin átlendít.
Emberek! Csináljátok azt, amit szerettek! Megéri.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése