Nem vagyok egy Jézus-típus. Teréz anya már inkább, de Buddhától is meglehetősen távol állok (még).
Leglábbis hosszú évek áldozatos munkájával sikerült magamban azt a képet kialakítanom: főképp konfliktus-helyzetben inkább vagyok egy dühös pitbull a játszótérről, akinek elvette egy tacsi a labdáját...Hogy eztután mi történik a hinta és a csúszda között, azt inkább nem folytatnám a sok vér miatt, de higgyétek el, az igazság(osság) ebben az esetben nem velem, hanem odaát van...Szóval valahogy így képzeltem magamat, meg a konfliktuskezelési technikáimat.
Most meg szépen lassan rádöbbenek, hogy bár belül még mindig egy nyamvadt pitbull vagyok, aki fejben ízekre szed mindenkit, aki csak a teniszlabdájára néz, reakcióimban azért némiképp talán felnőttem. Lehet, hogy a pszichológia teszi - sokan ezt hiszik. Ennek ellenére én még mindig szilárdan hiszem, hogy a
szolgáltatói lét nevelt meg ennyire - amikor a kenyerem múlhat a konfliktus-kezelésen. Nomeg a gyerekek. Velük általában csak akkor működik a dolog, ha a kommunikációm során mind a szavaim, mind pedig én magam feszültség-mentesek vagyunk. A gyerekek ugyanis eddigre már megtanulták utálni azt, amikor egy idegroncs felnőtt indulatból utasítja őket, így ennek a legenyhébb jelére is azonnali daccal válaszolnak. Öngól.
Ugyanakkor arra is rájöttem valamikor úgy 2008 és a jelen között, hogy az az irgalmatlan belső feszültség, amit a pitbullos letépemafejedkedés jelent, bár nem csak nekem fáj; de nekem fáj a legjobban. Akármilyen egyet-nem-értés is legyen, teljesen felesleges áskálódni, gyanakodni, szúrkálódni, piszkálódni benne órákon, heteken, hónapokon át. Ez körülbelül olyan, mint fél számmal kisebb cipőben járni (órákig, hetekig, hónapokig...). Lehet, csak baromi kényelmetlen. Ehelyett akkor már sokkal több fantáziát látok a Komoly, Mély és gyakran Fájó tisztázásokban, ahol
tényleg mindenki elmondhatja, ami a szívét nyomja - hogy aztán
ne nyomasztani kelljen vele a másikat az idők végezetéig. Egy ilyen Nagy Beszélgetés során egyébként a legtöbbször el is illan az adott helyzetben rejlő feszültség, és senki nem kap gyomorfekélyt 20 év múlva, vagy szívinfarktust holnap.
Mint ahogy fent is említettem, nem vagyok egy Buddha. Ugyanakkor nem vagyok saját magam ellensége sem, tehát semmiképpen nem szeretném az életemet folyamatos feszültségben, "riadó-készültségben" élni. Ennek érdekében aztán igyekszem megkérni az agyam bal első felében lüktető nagy lila ősrobbanást, hogy fáradjon egy kicsit hátrébb, és adja át a helyét annak a szépen strukturált halványzöld megoldási tervezetnek, aki bátorkodott máris előkészülni.
Nem vagyok szent. Nem mindig és nem biztosan sikerül. De higgyétek el: saját érdekemben nagyon igyekszem. :)
