Találkozások

Idén lesz a 10 éves érettségi találkozóm.
Megöregedtünk? Nem. Ijesztő ez? Nem.Van kedvem elmenni? Nincs. El fogok menni? El fogok.

Nincs kedvem elmenni, mert már az 5 évesen is azt éreztem: akivel jóban voltam, akik számítottak, számítanak, azokkal találkozó nélkül is találkozom. Akikkel pedig annyira nem viseljük szívünkön egymás sorsának alakulását, úgyis leakad a társalgás a sablonos kérdéseknél.

Érhetnek persze meglepetések: rácsodálkozhatok régi-új arcokra. Annak viszont - sajnos - sokkal nagyobb az esélye, hogy az egész találkozás egy masszív páváskodásba fullad, ahol igazából senki sem a valódi terveiről, vágyairól, helyzeteiről mesél; hanem minél szebbnek, jobbnak, nagyobbnak akarja mutatni magát a többiek előtt. Ennek pedig inkább romboló, mint építő az ereje - szerintem. Még nekem is, akinek tényleg minden okom megvan a békességre, boldogságra, büszkeségre. Egyszerűen rossz energiája van az egész hülye, megcsinált helyzetnek.

Sokkal jobb lenne - mondjuk mint tegnap - a semmiből összefutni egy-egy régi osztálytárssal; akár olyannal, akit már ezer éve nem láttam, és azt is csak a közösségi oldalakról tudom, hogy él-e, hal-e. Eltölteni Vele egy órát, vagy csak egy felet; beszélgetni arról, ami tényleg érdekli Őt, nomeg engem; megismerni egy szeletet egymásból a vetítéseken, önbizalom-tuningokon túl.

Egy ilyen találkozó érdekelne.
Így fogom csinálni a hivataloson is? Így hát. És feldobom ezt a többieknek is? Naná! :)