Szekrény-nekrológ

Van egy feladat, amit mindenképpen szeretném, hogy el legyen végezve. Igazából képes vagyok magam megcsinálni, bár nem pontosan tudom, hogy mi a módja: még sosem csináltam ilyet; de nagy valószínűséggel nem nagyon bonyolult, rá lehet jönni közben is, és végső esetben van kitől megkérdeznem, ha elakadok. Elég lusta vagyok hozzákezdeni, nem igazán van kedvem hozzá; igazság szerint elég genya meló, dacára, hogy nem bonyolult vagy megerőltető. Számomra ugyanúgy, mint bárki más számára. Ugyanakkor marhára szeretném, hogy végre kész legyen.

Ezen a ponton álljunk meg egy percre, még mielőtt továbbmesélem.
Kedves Olvasó! Te mit tennél ebben a helyzetben? Hogyan fog megoldódni a fenti helyzet? Mit érzel egyszerűnek vagy kézenfekvőnek? Mivel őrzöd meg a legjobban a saját ÉS a környezeted nyugalmát?

Akkor is ugyanezt a megoldást választanád, ha a feladat nevezetesen egy szekrény szétszerelése, vagy egy autó kitakarítása? Akkor is, ha a hűtő rendberakásáról vagy ruhák kiszortírozásáról beszélünk?

Bár nagyon sokan nem, én egy ideje már igyekszem úgy gondolkodni, hogy a fent felsorolt összes esetben ugyanaz legyen a válaszom.
Nevezetesen: ha képes vagyok a feladat elvégzésére, és ez sem klasszisokkal több időt nem vesz el tőlem, sem nagyságrenddel nagyon erő-befektetésembe nem kerül, mint a kedves Férjemnek, akkor nem várom el Tőle, hogy feltétlenül ugorjon, és megoldja a feladatot helyettem. Akkor sem, ha az adott meló amolyan tradicionális férfi-dolog.
Felvetem, hogy ez egy feladat; megkérdezem, hogy van-e kapacitása a megoldásra , vagy az abban való segédkezésbe (alkalmasint többször is); de ha bizonyos időn belül nem áll neki, akkor rászánom magamat, és elintézem. Puffogás, kiborulás, hánytorgatás, érzelmi-terror nélkül.
Más persze, ha fizikai határaimba vagy kompetenciámba ütközik a kérdés. Ebben az esetben természetesen megvárom Őt, hogy megoldja. (És néha még bosszankodom is, amíg nem.)

Sokan mondták már, hogy ez valami emancipált hülyeség. A napokban hallottam egy rádió-műsort, ahol a férfi műsorvezetők kikeltek magukból a csavarhúzót forgató kékharisnyák ellen.

Nem érzem magam kékharisnyának. És kíváncsi lennék, hogy ha az említett műsorvezetők választhatnának aközül, hogy egy elégedetlen, hisztis libához érjenek haza a fárasztó munkanap után, vagy esetleg egy imbuzkulccsal zsonglőrködő, öntevékeny (és ezzel párhuzamosan önkritikus) nőhöz, akkor vajon melyiket választanák...

Hiszem, hogy az elvárások csak éket vernek egy kapcsolatban a felek közé. És hiszem - egyre jobban - hogy nem én döntöm el, hogy mi a másik dolga. Arról csakis ő gondolkodhat, csakis ő hozhat valós döntést. Amit én hozok az csak egy rálőcsölt szerep lesz.
Hiszem, hogy a híd két ember között a (néha megértést is nélkülöző) elfogadás, egymás harmonikus kiegészítése, az egymás igényeire való rugalmas odafigyelés.
Tehát ahelyett, hogy a saját vágyaimat lobogtatnám, lehet, hogy érdemes arra koncentrálni, hogy a másikat vajon mi segíti, mi viszi előre.

Az én Férjemet a nyugalom. Az elvárásoktól és számonkérésektől mentes légkör, a játszmák hiánya, az én kiegyensúlyozott és elégedett állapotom. Neki ezeknél sokkal kevésbé fontos az, hogy ő lehessen az ezermester-zseni, aki mindent megold. (Nála őszintén szólva ez elég hátul áll a rangsorban, azt hiszem.)

Ígyhát inkább csavarhúzót fogok, és szétkapok egy szekrényt ahelyett, hogy újra és újra szembesítem vele, hogy ez is az ő feladata lenne. Tiszta haszon mindkettőnknek. Én elértem, amit én akarok: a szekrény darabokban van, elszállítható. Így nyugodt vagyok, kiegyensúlyozott, ragyogok a sikerélménytől: tehát nincs feszültség, a Férjemnek is jó.

Jaaa, hogy nekem kellett megdolgoznom azért, ami nekem volt baromi fontos (és elvileg, a 100 éve meghaladt szerep-osztás szerint férfi feladat)?
Igen, kérem, ez egy ilyen világ! :)