Most érzem először, hogy elég idő telt el ahhoz, hogy írjak róla.
Amikor valaki meghallja, hogy gyermekét egyedül nevelő anyuka vagyok, lettem nemrégiben, azt mondják, nehéz lehet. De közben az emberek teljesen másra gondolnak nehézség alatt, mint amilyen ez valójában. Nyögvenyelősen befizetett számlákra, egzisztenciális bizonytalanságra gondolnak; úgy képzelik, hogy egyáltalán nincs időm magamra és a dolgaimra, hiszen az időm 100%-ában "gyerekezek"; közben pedig sejteni vélik, hogy a szabadság szelétől szédülten tántorgok a mindent elöntő hormonok és ösztönök viharában, mielőbbi "vigaszt" keresve kapcsolatban vagy még annál is kevesebben.
Ezen a ponton hadd nyugtassak meg mindenkit: a környezetemhez képest meglepő egzisztenciáls stabilitásban élünk; sokkal több időm van a teendőimre, mint ezelőtt akár fél évvel is (köszönhetően a jó viszonynak a gyermekem apjával, és Máté mára már kialakult napirendjének), és egyáltalán nem remeg a kezem érte, hogy belevessem magam a friss szingli anyukák izgalmas életébe.
Amikor nehéz, akkor egyáltalán nem ezek miatt nehéz.
Nehéz egyedül hazaérni 3 nagy, nehéz csomaggal és egy fáradt, nyűgös 15 hónapossal; és mindezt felcipelni a 3. emeletre egy körrel.
Nehéz minden reggel azonnal ébernek lenni, és tenni a dolgomat, amikor Máté pillái felpattannak; és egyszer se aludni vissza, gondolván, hogy majd valaki más felkel Vele kivételesen.
Nehéz (!!!) mit kezdeni a hirtelen jött szabadsággal, amikor Máté valamelyik másik szerettével van: tartalommal tölteni meg ezeket a perceket, órákat, és nem csak elfecsérelni őket - vagy ha mégis, akkor elengedni az efölött érzett lelkiismeret-furdalást.
Nehéz minden egyes kérdésben egyedül meghozni az apró-cseprő döntéseket - arról, hogy kell-e mégegy polárharisnya, hogy ottaludjunk-e vagy hazajöjjünk, hogy kell-e adni a köptetőt még; gyakorlatilag bármiről a családunkkal kapcsolatban.
Nehéz elvárás-mentes ölelések, puszik, simogatások nélkül élni, miközben egész nap elvárás-mentes öleléseket, puszikat és simogatásokat osztok.
És végül: a legnehezebb minden este 8-kor végezve a napi "műszakkal" elégedetten leülni, majd szembesülni vele, hogy a feladatom itt lejárt mára; hogy ezen a napon már nincs senkinek se szüksége rám. A gondolataimra, az ötleteimre, a nevetésemre, a történeteimre, a fáradtságomra akár. Nehéz nem szólni senkihez, nehéz egy-egy napot - lett légyen kellemes vagy kemény - egyedül feldolgozni, lezárni és szívet nyitni egy új nap felé.
