Van, hogy az ember szíve megszakad.
Minden különösebb ok nélkül. Legalábbis a teherhez szokott, sokat megjárt, strapabíró fajtából valók - köztük jómagam, vagy Zolim - így érezzük.
Minden különösebb ok nélkül, hiszen nem számít különösebb oknak egy embert próbáló erkölcsi dilemma; a szeretteink kétségbeesett hangja a telefonban; egy a Tiédet kétségbeesetten markoló kéz; egy borzalmas álom; egy ostoba tévedés, amiért aránytalanul nagy árat kell fizetni; a csalódás valakiben, aki eddig közel állt; az emelt fő elvesztése, amiért mégsem tudtál fegyelmezett maradni; a tehetetlenség, amiért nem válthatod meg mások életét - ezek a képletek időről időre mindenki életében előállnak.
Előállnak, mert a világ szar. Az emberek nagy része átgázol, átnéz egymáson; a sebeket kevesen gyógyítják, így azok fertőződnek, mélyülnek, és mire odaérsz, gyógyíthatatlanná mérgesednek; mert égnek emelt kézzel kiabálhatsz vagy sírhatsz, felülről nem jön válasz; mert válaszok csak belül vannak, de a legtöbben nem hallgatnak rájuk, és még kevésbé osztják meg őket egymással.
És ilyenkor bizony, úgy érzem, hogy teljesen mindegy, hogy lesz-e holnap. A fájdalom mély és emészthetetlen, én pedig felriadok az álmomból az éjszaka közepén, és nem hagy nyugodni a tudat, amiben a történtek - mert nem egy történik ezekből, hanem 3, 5,10, ki számolja már, mennyi - szép lassú egymásutánban lepörögnek újból, és én újból átélem a mindennél dühítőbb tehetetlenséget.
Mert tenni akarok. Értetek, akiket szeretek, magamért, és végső soron mindenkiért. A tahókért is. A hűtlenekért is. A gonoszakért is. Mindenkiért.
Üvölt a szél odakint, szemetet hord a lakótelepen, én pedig minden zajra megrezzenek.
Nem azért, mintha nem volna tiszta a lelkiismeretem.
Nem szívesen kérdem, az életemben ritkán felmerült rossz ómenek egyike; ilyenkor mégis az kérdem - attól is rezzenek össze: Mi jöhet még?
Ne, kérlek, Fátum, ne válaszolj!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése