Viki, a hegyről

Visszatértünk.
Bár a meteorológusok múlt héten végig átkot, villámot, záport, zivatart jósoltak a fejünkre, szikrázó napsütéses, márciusban-jobbat-kívánni-sem-lehet időjárást kaptunk. (Ezúton köszönet az illetékeseknek.)
Hajh, de szeretem az ilyen "egyszerű", úgymond vegetatív örömöket, mint amilyen ez a hétvége is volt! Nem úgy értem, mintha a sziklamászás egyszerű, vagy könnyű, esetleg olcsó sport lenne. Frászt.
Arra gondolok, hogy ilyenkor pár napon át meglehetősen leszűkül azon dolgok köre, amelyekre figyelned kell. Mert persze arra amit csinálsz, a mászásra, a biztosításra, az eszközkezelésre maximális, mondhatni 120%-os figyelmet kell fordítanod végestelen végig. De ezen kívül kb. semmire. A nap süt, körülötted a tavaszi természet, érzékeled a hangjait, illatait akkor is, ha épp másfelé figyelsz. Koncentrálsz a feladatra, amiben nem vagy egyedül: az a másik, aki épp mászik, vagy Téged biztosít a TÁRSAD a szó nagybetűs értelmében; hiszen egymás kezébe tesziket az életeteket, figyel Rád, segít, amikor kell. Mégis a feladat maga - nevezetesen, hogy feljuss - csak a Tiéd, saját ütemedben, saját erőd szerint bírkózol meg vele. A mindenséggel mérheted magad.
Nincs idő, nincs külvilág, amolyan Csíkszentmihályi-féle FLOW ez (aki nem ismeri a fogalmat, nézzen utána nyugodtan, szerintem ez a pszichológiának kivételesen egy használható jelensége). Ha elfáradsz, pihenhetsz, vagy be is fejezheted mára, nem köt semmi és senki, a fal pedig megvár, bármikor térsz vissza.
Kell a megerőltetés, a kihívás, a próba a TESTNEK; kell a nyugodt befelé, kötelezően Magadra figyelés a LÉLEKNEK.
És szelídebb emberként térsz vissza.