Felhők

Mint tudjuk, felettük mindig kék az ég, ugyebár.
Ez azonban itt lent - ergó alattuk - néha korántsem boldogít bennünket.
Rengeteg pozitív hatás ért az utóbbi időben, nem csak abszolút értelemben, de a felmerülő nehézségekhez viszonyítva is. Rengeteg okom van örülni és bizakodni; és ezúttal azt hiszem, nem csak a tavasz teszi.
Persze az időjárás is sokat segít. Kijutok végre a természetbe; egy hét, és indul a vízitúra-szezon; már nem kell nagykabát, ahhoz, hogy kimozduljak.
A többiek is érzik ezt. Az emberek vidámabbak, bizakodóbbak, talán segítőkészebbek és megértőbbek is, mint a tél végi depresszió idején.
Mégis vannak dolgok, amikkel a napokban is nehezen bírkózom. Gondolkodva önkritikán és saját házam táján sepregetésen, túlvállaláson és becsületen írom ezt a bejegyzést.

Beárnyékolja az örömöm, az energikusságom a szakdolgozat. Ami alapvetően egy izgalmas téma tudományos fejtegetése - így is gondolok rá, ha "magam vagyok" vele. Nem veszi be a gyomrom a követelményeket, a száraz elmélet szükségszerűségét, a magastudományos tájékozottságom domborításának igényét abban az esetben, amikor (és semmiképp sem "ha") ez a tájékozottság bizony nem létezik. Nem látom be, hogy a jó szakemberséghez, a gyerekekkel való megfelelő bánásmódhoz miért szükséges ismernem millió-és-egy elméletet. Vagy ha már szükséges - mert erre való a programzáró-vizsga, nevezetesen, hogy ezt tesztelje -, akkor mi a mongúznak kell a szakdolgozatomban újfent bizonygatnom az e területen megszerzett erényeimet - akár vannak, akár nincsenek?
Kérdések, amikre nem keresem a választ. Helyette bemegyek holnap a nyamvadt könyvtárba, és addig túrok, míg meg nem találom a meggyőző irodalmat, bizonyítandó, hogy én bizony járatos vagyok a téma elméletében. Ez kell ugyanis "nekik", ez kell ugyanis a bizottságnak, az egyetemnek, vagy én már nem is tudom, ki-az-atyaúristennek.
Nem kell nekik a lelkesedés, nem kell nekik a végig táboroztatott 2 nyár, nem kellenek nekik az élmények, a tapasztalatok, a szakértelem, a valós helyzetekben alkalmazható tudás. Nem én kellek nekik.
A diplomán mégis az én nevem áll majd.
Ehh, képmutatás ez is. Mert megszerezni sem fűlik a fogam ("Így nem."), és használni sem tudom majd. A fő, hogy akkor már legyek diplomás munkanélküli. Mert így magasabbra emelhetem a fejemet.
Magasra emelem most is. Én még hiszek abban, amit és ahogy csinálok.
De gyűlölöm, hogy holnap megyek, és behódolok a feltételeknek. Nem azért, mert energia-igényes. Nem azért, mert derogál elfogadnom, hogy a tanáraimnak, az elvárásoknak igaza van.
Sokkal inkább azért, mert hiszem, hogy NINCS IGAZUK. Hogy nem ettől lesz valaki jó szakember; hogy ez mégcsak meg sem mutatja, hogy valaki jó szakember lesz-e.
Ahhoz több kell.

Más. De lényegében ugyanez. Adott valaki, aki tele van affinitással, kreativitással, tervekkel, vágyakkal, tenni akarással, lélekkel, szellemmel, hittel, lelkesedéssel és valós tudással.
A társadalom kitaszítja.
A családja azért, mert "problémás", mert nehezen kezelhető, mert túlságosan sok energiát igényel az ő túltengő vegyértékeinek a lekötése, mert izgága, mert meg nem alkuvó, mert néha kiszámíthatatlan, és egy kicsit őrült.
A párja azért, mert nem tud vele lépést tartani. Nagyratörőek az álmai, a saját jövőjét építi, és nem bízza másra sem a munkát, sem a babérok learatását. Mert mellette csak kicsinek lehet lenni. Mert ő maga a nagyság a kortársai és a környezetében élők között.
A társai és a tanárai azért, mert meg van a véleménye a rendszerről, és nem fél szembe menni vele. Kritikus, de nem álnok, kimondja, ami a szívét nyomja, és nem parancsolj megálljt a nyelvének még akkor sem, ha az a vesztét okozza. A végletekig öntörvényű, akkor is, ha a szabályok megbéklyóznák; mániákusan retteg az ésszerűtlen kötelmektől, a céljainak él, és a világot ebből az irányból szemléli. Ami segíti a cél elérésében, azt megteszi; ami nem, azt akkor sem ha kényszerítik.
Hibája, bizony, hogy ritkán, és kevesek kedvéért képes kompromisszumra; hogy az övé kell legyen az utolsó szó; és hogy a kötelezettséget csak akkor érzi kötelezőnek, ha a saját terveivel is egybevág. Hibája, hogy lusta, de erénye, hogy tudja ezt magáról.
Hibája, hogy arrogáns, de ezt tőlem tanulta.
Hibája, hogy szeretem, és nem tudok Rá haragudni, amiért pont ugyanúgy gondolkodik, mint én, csak mindeközben nem képes rá, hogy megalkudjon mással, mint amire vágyik.
Hibája, hogy ritkán tudja befogni a száját, és nyelni 3 nagyot, aztán megtenni amit muszáj - de ebben a világban egyáltalán már az is csoda, hogy ilyen ember létezik.
Talán hibám, hogy nagyon büszke vagyok rá, és bármit megtennék, hogy az útját egyengessem.

Ahogy azért is, hogy a magamét ne kelljen annyit egyengetni; hogy kevesebbszer kelljen nyelni 3 nagyot (bár tény, hogy én magam jópárszor megteszem: bizonnyára a kor teszi) - hogy a világ élhető legyen az olyanok számára, mint Ő, vagy én.
Az olyanok számára, mint mi.
Akik nem félnek álmodni, felbukni, küzdeni, kiállni magukért; akik nem félnek embernek maradni ebben a brutális embertelenségben.