Nem tudom, ismeritek-e ezt a című Tankcsapda-számot, igazából elég érfelvágós, öncélúan-pusztítós; mindemellett kellőképpen lázadó és elvetemült ahhoz, hogy ifjú korom egyik jellegzetes kapcsolatának egyik kedvenc műve legyen. Majdhogynem loptam is az illetőnek könyvet - ha nem is boltból, de könyvtárból -, aztán a romantikán felülkerekedett a megkerülhetetlen, véremben lévő morál.
Voltak időszakok, amikor a könyvek szerepe lecsökkent, elhalványult az életemben. Túl sok dologgal foglalkoztam, vagy egyszerűen csak megfeledkeztem a mese, a lebilincselő történetek erejéről. Mindannyiszor, ahányszor csak visszatért valamilyen úton-módon az olvasás a mindennapjaimba - mert eddig még mindig visszatért - akkor, és csak akkor éreztem meg utólagosan és pótlólagosan is a hiányát, akkor eszméltem fel, hogy mennyi helyzeten átsegíthetett, mennyi üres órán átlendíthetett volna egy igazi jó könyv.
Újabban újra olvasok. Még nem mértékletesen, ahogy az életem rutinszerű feladatait már képes vagyok elvégezni - természetemmel meredek ellentétben állva -, még szenvedéllyel, alku nélkül, szinte fájdalmas boldogsággal.
A könyv útitársam, beszélgető partnerem, szabadideim szinte teljhatalmú ura lett, újfent. És igen, előfordul, hogy csupán azért nem kezdek el olvasni, mert tudom: pár perc múlva fájna a búcsú, amit a következő teendőm követel.
Úgy gondolom, vannak dolgok az életben, amiket sosem szabad mértékkel tenni. Szeretni például. Hiszem, hogy azt csak határtalanul lehet.
Úgy tűnik, számomra az olvasás is ilyen. Nem ismer határokat.
És vele, általa szabadon szárnyalok én is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése