Úgy értem, persze, igen, tudom, hogy én itten lakom, itt vannak a ruháim, meg a többi rekvizítumom is; itt alszom minden éjjel, és itt töltöm az időm nagy részét.
Mégis, ahányszor csak ideérek, és becsukom magam mögött az ajtót, sokkal inkább érzem azt, hogy mennyi rengeteg tennivalón kellene átverekednem magamat ahhoz, hogy végre valóban itthon érezzem magamat a lakásban, ahol már majd' egy éve élek; mintsem a megnyugvást és megpihenést.
Nem csak alaptalan érzés ez; vannak bizony kézzelfogható és reális okai.
Anno, amikor egy éve kulcsot kaptunk az albérletünkhöz, Zolival úgy terveztük, hogy felújítjuk kicsit mielőtt beköltözünk. A néhány napos munkálatokból néhány hetes, majd hónapos rendezkedés lett.
Úgy a felénél egyszerűen nem bírtuk tovább. Sem azt, hogy egy lakás életterét kell megosztanunk Zoli édesapjával, és csak egyetlen szoba a magán-szféránk; sem azt, hogy nap mint nap át kell járni egy másik lakásba a harmadik műszak végett. Emlékszem, egy kedd délután volt, amikor eldöntöttük, hogy még aznap este beköltözünk, ha törik, ha szakad.
Körülbelül hajnali kettőre végeztünk a feltétlenül szükséges dolgok átszállításával. A matracunk az egyetlen kifestett szobában kapott helyet - a többiről jobb nem is beszélni.
Beköltöztünk - és elvesztettük általa a nyugodt otthonteremtés lehetőségét. Hogy az első használat előtt mindent lesúrolhassak, és a kedvem szerint alakítsak; hogy az ablakok le legyenek mosva, egyetemben az ajtókeretekkel. Az utolsó festést valamikor novemberben végeztem el tökegyedül, amíg Zoli Németországban volt munka-ügyben, mert már annyira nem bírtam a hadiállapotokat.
Épp emiatt hadiállapotok sajnos máig vannak. Az ablakok közül - restellem - még mindig van, amit egyszer sem tisztítottam meg; az ablakpárkányokon ki tudja, hány év porával keveredik az elmúlt évben felgyülemlett; az ajtókereteken még az előző lakók nyomai éktelenkednek. A fürdőszobában és a konyhában - újra - le kellene súrolni a csempét. Legalább kétszer. Aztán ott van a festékek által összefogott, elszínezett fürdőkád, és még sorolhatnám.
Ide térek meg nap mint nap, de még nem HAZA. Ez a hely végeredményben átmeneti szállás - jól tudom - mégsem szeretnék évekig, vagy akár csak további hónapokig így élni itt, valójában OTTHONtalanul.
Nehezen tudok hinni benne, de megfogadtam, hogy még e hónapban rászánok időt - akár egy teljes hétvégét - és elvégzem a régóta húzódó feladatokat.
Kiszortírozok mindent, amit nem használunk; átválogatom a halomban álló prospektusokat, iratokat; átrendezem a lakást, aszerint, amit a napi használat logikusnak mutat, és kristálytisztára takarítok MINDENT, az utolsó pici peremig.
Azt hiszem, sokat fog javítani a hangulatomon, ha végre, ennyi év után tényleg lesz egy OTTHONom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése