Bár iskolába csak 6-7 évesen mennek a lurkók, már az óvoda kiemelt célja is a fejlesztés, az iskolára készítés - és akkor még nem beszéltem a különórákról, foglalkozásokról, amelyeken a délutánonkét vesznek részt a fiúk-lányok.
Az iskolaérettség fogalmát szinte mindenki ismeri. Ez azokat a készségeket, képességeket hivatott felmérni, amelyek képessé teszik a gyerkőcöket a helytállásra és a gördülékeny boldogulásra az iskolában: koncentráló képesség, mozgás-fejlettség, beszédkészség, feladattartás, satöbbi.
Azonban ez a készség-csoport tényleg csak 6-7 éves korra áll össze - addig a gyerekek valamilyen módon kilógnak az oktatási intézmények által megkövetelt határok közül. Ami nem baj. Ez a dolguk, ez a fejlődésük rendje.
Azonban azok a lurkók, akik már iskola előtt bekerülnek valamiféle oktatás rendbe, nagyon gyakran olyan elvárásokkal szembesülnek, amiket a.) nem is értenek, b.) teljességgel képtelenek nekik megfelelni. Nem azért, mert buták, vagy gonoszak. Egyszerűen nem elég fejlett hozzá az agyuk, az idegrendszerük, az akaraterejük. Ezeket az elvárásokat egyes esetekben a pedagógusok támasztják (extrém esetekben ilyen helyzetben a pedagógus-váltás pártján állok; ugyanakkor ha az elvárások fejlesztőleg hatnak a gyerkőcökre, akik szeretik a pedagógust, akkor ez is elfogadható számomra), de a legtöbb esetben a szülőktől származnak.
Egy szülőre - úgy érzem - minden báj és öröm ellenére igen nagy terhet ró az az időszak, amíg a gyermeke folyamatos felügyeletet és segítséget igényel. Szeretnénk sürgetni, siettetni az önállóságot, a szófogadóságot, a komolyodást - és ezzel együtt a nagy és mély közös beszélgetéseket, a reggeli önálló öltözködést, azt a pár percet, ami alatt van lehetőségünk meginni egy csésze kávét...Érthető, kezelhető elvárások ezek.
Éppen ezek miatt a szülők gyakran olyan fegyelmi szabályokkal vértezik fel a csemetéiket példának okáért egy-egy (hogy saját példámból induljak ki) angol óra előtt, amelyek számomra, a pedagógus számára nem fontosak - és számomra, a pszichológus számára egyenesen kártékonyak.
Első olvasásra bután hangozhat, de én bizony szeretem, ha az órám előtt a gyerekek lélekszakadva rohangálnak, és torkuk szakadtából üvöltöznek a teremben. Mert ez mindennél jobban bebiztosít arról, hogy az órámon nem így lesz. Kirohanják, kikiabálják magukból a feszültséget - hogy aztán képesek legyenek nyugodtan ülni, okosan figyelni.
És mindemellett számomra az sem létszükséglet, hogy az órámon "rend legyen és fegyelem". Csupán egy-két háklim van - de ezeket általban meg is beszélem a gyerkőcökkel. Nevezetesen: fontos, hogy szót fogadjanak, és ne tegyenek direkt mást, mint amit kérek; és fontos, hogy bízzanak bennem annyira, hogy szólnak, amikor valamit máshogy szeretnének csinálni - én pedig majd alkalmat találok a változtatásra.
(Volt olyan nagyon nagy mozgásigényű 4 éves "kislányom", akivel megállapodást kötöttem. Ha szaladgálni szeretne, szóljon, én pedig vagy rábólintok, és akkor futhat egy kört; vagy nem bólintok rá, és akkor én intézem úgy, hogy hamarosan rohangászhasson. A lényeg, hogy ezzel ne zavarjuk meg a többieket. Megértette. És működött.)
Ez a rendszer általában működik. Az anyukák pedig az első néhány alkalommal kint szörnyülködnek, hogy mekkora hangzavar szűrődik ki a teremből. Azután egy pár hét alatt megszokják. És a lurkók elégedetten, nem a szabályoktól agyonfrusztráltan, és ami talán a leglényegesebb: rengeteg élményszerű tudással a fejükben térnek haza.
Mert úgy gondolom, ez bölcsisnek, ovisnak, kisiskolásnak még nem feladata, hogy olyasmire figyeljen, ami nem köti le; hogy olyasmit ne tegyen, aminek nem látja semmi reális gátját; hogy a tanulás részeként a magáévá tegye a nyugton ülés kényszerét. Ha ekkora gyerekeket szeretnénk tanítani - és taníttatni - akkor el kell fogadnunk az ő módozataikat a befogadásra: az érintést, a mozgást, a rombolást, a kiabálást, a folyamatos kérdéseket. És pedagógusként meg kell próbálnunk ezt mederbe terelni, anélkül, hogy elvárnánk a beszüntetését.
Szülőként pedig két dolgunk van. Elsőként olyan pedagógust választani, aki képes erre a serkentő, együtt-működő, gyerkőc energiáiból építkező tanításra. Másodsorban pedig hátradőlni, és meginni egy csésze kávét, amíg a csemeténk 45 percig éppen másnak őrjöng.
Ajánlom magamat hasonló témakörökben: Háromig Számolok
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése