"Most kezdődik életed hátralévő része"

 

Alapértelmezett valómban gyűlöltem várni. Sorban, dugóban, pénztárnál; válaszra, döntésre, alkalomra. Gyors az észjárásom, gyorsan döntök, gyorsan élek - mindig feleslegesnek tartottam a töszörgést. Amikor azzal vádoltak, hogy néhány dolgot elhamarkodok, morogtam valamit a bajszom alatt szűk látókörről és lagymatag észjárásról, és tovább jártam a saját utamat.
Persze előfordult velem nem egyszer az is, hogy hamarabb csúszott ki a számon egy szó, a pénztárcámból egy összeg, mint hogy valóban átgondoltam volna a dolgot. Könnyek, használatlan ruhaneműk, sértődött mások, félig bejárt ösvények tanúskodnak ezekről az esetekről.
Zolimat hiszem, hogy azért kaptam az égtől, hogy türelmet tanuljak. Kezdetben még nyugtatott a nálamnál sokkal visszafogottabb, minden részletre ügyelő hozzáállása - azután persze eljött az is, hogy hülyét kaptam tőle. De abban biztos vagyok, hogy - Tőle is, máskor, máshonnan, mástól is - tanultam rendületlenül a nyugalomról, a hideg fejről, a megfontoltságról és az átgondolt lépésekről.

Manapság is vagdalkozom még. Nem is ritkán. És még mindig nem szeretek sorban állni.
De már nem tesz tönkre egy-egy lassan továbbgördülő epizód. Már felül tudok emelkedni. És képes vagyok várni. Zöld lámpára, 103-as buszra, ételre, találkozásra, magyarázatra.

És közben kezdem megérezni, hogy milyen változást okoz ez legbelül. Korábban nem csak a külső tényezőkkel voltam türelmetlen. Önmagammal is. Önmagammal leginkább.
Kiheverni egy kapcsolatot, túlleni egy veszekedésen, feldolgozni az életem fordulását, beérni a munkahelyre, elvégezni a házimunkát - mindez kiszabott időhöz volt kötve kimondva vagy kimondatlanul; a megoldás sosem várhatott, mert azonnal kellett, úgy éreztem, nekem azonnal jár.
Mást adtam, mint amit elvártam cserébe. Nyugalomra vágytam, és sürgettem az eljövetelét. Békét kívántam, és fegyvert fogtam érte. És talán még az égnek is emeltem a szememet, mondván: "Adj Uram türelmet, de azonnal!".
A gyerekek ebben nagyon jó tanítómesterek. Ahogy a személyes felelősség is. Mára már nem lépek le az úttestre az autók közé, és elfogadom, ha valaki "majd visszahív". Az okmányirodában pedig éppen én csitítottam a hőzöngőket a minap.
Lehiggadtam, azt hiszem.
A természetemet persze nem tagadhatom meg - szenvedélyes maradok, míg világ a világ; döntésekben, érzelmekben, küzdelemben és örömben egyaránt.

Azt azonban már tudom, hogy nem változtathatok meg mindent egyetlen nap alatt. Hiába rejtőzik bennem minden szükséges tudás, és hiába birtoklok minden lehető képességet a megoldáshoz.
Mert a megoldásokhoz a legtöbb esetben idő kell. Érés. Várakozás. Nem-cselekvés. És nagyon sokszor az adott pillanatban az egyetlen vállalható alternatíva a felelős nem döntés.
Ettől pedig nem szabad úgy éreznünk, hogy a változás kicsúszik a kezünkből.
Régen azt gondoltam, csupán addig az enyém a kontroll az események fölött, amíg a döntéseim nyomán látható, kézzel fogható eredmények, változások születnek.
Ma már tudom, hogy úgy is irányíthatjuk az életünket, hogy nem teszünk semmit; hogy azzal is cselekszünk, ha éppen a passzivitást választjuk. Tudatosan. Szabad akaratunkból.

Éppen emiatt tanulok meg nap-nap után rácsodálkozni a változásra. Arra a változásra, amit nem várok el.  Se mástól, se magamtól. Célul tűztem ugyan, és teszek is érte - de nem várom körömrágva nap-nap után, hogy megmutatkozzon. Inkább teszek érte, amikor kell - és a fennmaradó időben megpróbálok elfeledkezni róla, és tenni amit szükséges, vagy amit jólesik.
Görcsök, hajtépés, fájdalom és csalódás nélkül.

Mióta nem érzem szükségét, hogy igaz legyen a "holnaptól minden másképp lesz" ígérete, úgy érzem, valóban most kezdődik életem hátralévő része. Apróságokkal. Tettekkel. Bukdácsolással. Mosolyokkal.
A világot többé nem kell ma megváltanom. Ráérek holnap is. :)