Menni az Életért

Vannak persze krízishelyzetek. Amikor a fenti cím nem átvitt egy cseppet sem. Háborúban, expedíción, magas hegyekben, szélsőséges körülmények között előfordulhat: mész vagy meghalsz. Ennyi a döntés, ennyi a lehetőség. Lépni kell. Egyik láb ütemesen, fáradtan a másik után, amíg el nem éred a végét, a helyet, ahonnan már nem eshet bántódásod.

És vannak átvitt, mély, lelki katarzisok is. Amikor - nekem legalábbis - menni kell az Életért. Kiszabadítani a szárnyaimat a kötésből; nekivágni hegynek-völgynek; még az se baj, ha térkép nincs, hiszen ez az ország irreálisan kicsi; nem nézni hátra, maximum az objektíven keresztül; előre feszülni, neki szélnek, hegynek; és menni, menni fáradhatatlanul, míg az agyam már csupán arra képes, hogy a lépés helyét és ütemét figyelje.

Ilyenkor nem csupán a Test megy - megy vele a Lélek is. A Szellem kikapcsol - rá nincs sok szükség, maximum, amikor a fejek a térkép fölött összekoccannak. A Lélek lép, egyik képzeletbeli lábát a másik elé helyezi; biztos pontokat keres; nekifeszül szélnek, hegynek; és előre tart rendületlenül.

A csúcsot persze jó esetben Test is, Lélek is megmássza. Lefelé a hegyről már sokkal egyszerűbb, vidámabbak mindketten. Átfagyva, kimerülve érkeznek Haza, tudva, hogy a legközelebbi harcot is így vívják meg, ketten. És tudva, hogy így biztonyosan megvívják, és a jóleső fáradtság után felfrissülve ébred mindkettejük.