Úgy gondolom, a megértettség érzése mindannyiunkban szinte olyan erős vágy, mint a szeretetre vagy elfogadásra való igény. Talán mindannyian arra törekszünk, hogy egy olyan közegben élhessük le az életünk nagy részét, ahol a szavaink értelmet nyernek egy-egy másik ember szemében; ahol a tetteinket nem szükséges lépten-nyomon indokolni. Az ilyen fajta lét biztonságot és szabadságot ad egyszerre: bármit megtehetsz, hiszen a háló alattad feszül; ha elvéted a lépést, azért sem fizetsz az életeddel; a szándékaidat ismerik és méltányolják, bármi is legyen a végkifejlet.
Kevés olyan ember adódik az ember életében, aki különösebb magyarázat és tanulási folyamat nélkül képes arra a tökéletes, zsigeri értésre, ami a fent leírt felszabadító hatással bír. A legtöbbeknek általában együtt töltött minőségi időre, közösen megélt tapasztalatokra, helyzetek széles spektrumára és rengeteg intelligens és/vagy spontán kommunikációra van szüksége ahhoz, hogy elérjék az értésnek ezt a fokát. Úgy gondolom, az így megszerzett összhang is lehet egyenértékű, ha a belefektetett energia ismerete miatt nem maradandóbb, mint a "veleszületett" harmónia; idővel, és egymásra fogékony alanyokkal így is kialakulhat egy tökéletesen akadálymentes "gondolatátvitel".
Az értésnek ez a foka ugyanakkor nem mindig pozitív tapasztalat. Vannak érzéseink, gondolataink, hozzáállásaink, vágyink és félelmeink, amelyeket gyakran szívesen titkolnánk el mások elől. Az értő társ - legyen az testvér, barát, szerelmes - ösztönösen olvassa ki ezeket is a tetteinkből; és bár a legtöbb esetben ez nem változtat a feltétel nélküli elfogadásán, mégis kényelmetlen perceket szerezhet a szembesülés önmagunkkal, egy másik ember tükrében.
Az ilyen fajta mély, meghitt, szinte intim értés katarktikus tapasztalat. Még szorosabbra húzza az amúgy sem laza kapcsolati szálakat; teljes közös-séget teremt, megnyitja a kommunikációt, örömet csempész az amúgy nehéz helyzetekbe is. A hiánya - a korábban tapasztalt meglétének elmúlása, megváltozása - ugyanakkor rendkívül fájdalmas élmény, kétségeket szül mind önmagunk, mind a partner irányában.
Mindemellett az értést nem lehet erőltetni. Segíteni, támogatni, vágyni és gondozni lehetséges; sürgetni, követelni hiábavaló. Befolyásolni lehet, de meghatározni lehetetlen. Nem csak olyan akaratlagos tényezőkön múlik, mint a figyelem, a kommunikáció, az empátia, a közös tapasztalások, vagy a másik irányában tanúsított odafordulás. Van benne valami plussz is, egy titkos fűszer, egy mágikus adalék. Egyfajta készség, képesség a másikkal való összhangra, együtt-gondolkodásra, érzésre. Ami természetesen csupán egy kibontakoztatásra váró csíra, önmagában nem elegendő - ugyanakkor enélkül nincs, ami szárba szökkenjen, bármennyit is tápláljuk, öntözzük, gondozzuk.
Úgy gondolom, több emberrel vagyunk képesek összehangolódni, mint ahánnyal nem; és többel, mint ahánnyal valóban meg is tesszük.
És úgy gondolom, jól is van ez így.
Mindemellett értékes tapasztalat végiggondolni, hogy kivel milyen fokán állunk ennek a fajta értésnek; kivel lehetséges a továbblépés, kivel volna örömteli; és kivel lehetetlen. Egyrészt meggyőz róla, hogy milyen szerencsések is vagyunk - másrészt képes kijelölni észrevétlenül is a boldog emberi kapcsolatok útját, irányát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése