Úgy értem: az udvariassággal semmi problémám, épp ellenkezőleg. Nagyonis fontosnak tartom, hogy úgy szóljunk, úgy forduljunk a másik ember felé, hogy abban legyen köszönet, és tartsa tiszteletben a másik embert.
Azt viszont utálom, amikor bárány - vagy udvariasság - bőrbe bújtatjuk a farkast / önös érdekeinket, és elkezdődik egy olyan játszma, amiben mindenki elsőként akar bemenni azon a nyamvad ajtón, csak előbb inkább kétszer előre tessékeli a másikat, hogy mégis legyen valami pofája a dolognak. (Amúgy általában ilyenkor indulunk el mindketten egyszerre, és szorulunk be az ajtókeretbe...)
Azt gondolom ugyanis, hogy az udvariaskodás (ismét kérem, ne keverjük össze az udvariassággal) pusztán a felelősség elhárításáról szól. "Én felajánlottam, nem mondhatja senki, hogy nem...!" Ilyen, és ehhez hasonló mondatok húzódnak meg a hátterében. Tehát a tetteink célja valójában nem a másik ember irányába tanúsított tiszteletünk kinyilvánítása; hanem a lelkiismeretünk adminisztratív, és külső nézőpontból értelmezett tisztán tartása. "Nehogy azt gondolják rólam, hogy.....!"
Nincs is ezzel baj addig, amíg mindkét fél udvariaskodik. Hiszen addig fennáll az egyensúly: én azt mondom: vedd csak fel a kedvenc nyakláncomat mára, ma úgyis mást viselek; te meg szabódsz, hogy neeem, dehogy, hiszen az az enyém, épp csak megemlítetted, hogy milyen jól menne ehhez a ruhához...Aztán persze valaki veszít - mert az udvariaskodásnak előbb-utóbb lesz egy vesztese; aki később megy be az ajtón, és aki aznap nem hordhatja azt a nyakláncot.
Maradva a példánál: a gyakorlati eredmény persze ugyanez, ha mindenki megmondja, hogy valójában mit szeretne. Te kölcsönkéred, én pedig megmondom, hogy nem szívesen adom senkinek.
Akkor mi a különbség? Két dolog. Előszöris senkinek nem kell megküzdenie azzal a lelki teherrel, hogy önmaga ellen dolgozik, hogy homlokegyenest más mellett kampányol, mint amit valójában szeretne. Másrészt pedig: van lehetőség az ütköző érdekek egyeztetésére, ugyanis nem légbőlkapott formulák mellett kell érveket kreálnunk ("Ó, vidd csak, tudom, hogy vigyázol rá" - miközben gondolatban "Úgyis elszóród, elveszted, elrontod...áááááá!"), hanem a reális helyzetben köthetünk számunkra megfelelő kompromisszumot (Oké, munkába nyugodtan vedd fel, de azt nem szeretném, hogy bulizz benne, mert nagyon féltem.)
Az udvariaskodásban továbbá az a kellemetlen, hogy sok esetben nem lehet eldönteni, hogy vajon a másik ember udvariaskodik, vagy sem. "Nyugodtan aludj itt, nem kell elrohannod az utolsó busszal!" Most ez valódi meghívás, vagy csak fut a vendéglátó egy kört, de különben a háta közepére kíván?
Ezek az igazán nehéz helyzetek - és azt gondolom, csak azokkal az emberekkel oldhatóak meg könnyen, akiket valóban jól ismerünk. És tudjuk, hogy épp udvariaskodnak-e. És tudjuk, hogy ők tudják, hogy mi nem.
Persze lehet, hogy egy külső szemlélő nézőpontjából még mindig genyának tűnhetek, amiért hagytam Lillát ma éjjel a kanapén aludni. A különbség viszont, hogy én magam nem érzem magamat gonosznak emiatt, hiszen világosan elmondta, hogy szeret a kanapén aludni. Én meg elhittem neki - és felajánlottam, hogy bármikor szólhat, és alszom én a szőnyegen...
Úgy gondolom, ez minden, amit tehetünk. Őszinteség, a másik fél tisztelete, és döntéseinek elfogadása. Udvariasan, de udvariaskodás nélkül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése