Persze a "kérem-köszönöm"-öt unos-untalan számon tartjuk és -kérjük. Ahogy a köszönést is. Amikor viszont mi teszünk olyasmit, ami a kis embert bántja, sérti, korlátozza; amit ő érez igazságtalannak vagy kellemetlennek; hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy mit várnánk el, ha az adott "jogtalanságot" egy felnőtt ember követné el, velünk szemben.
Ilyenkor általában két dologra hivatkozunk. Ad1.: Amit tettünk, az vitán felül véletlen volt, nem akarattal történt - így (véljük) mentesülünk is a következményeivel járó felelősség alól. Ad2.: A kis ember sérelme objektíve szemlélve nem is olyan nagy gond, nem érdemel szót, nem is kellene vele foglalkozni.
Kérdem tisztelettel: melyikünk venné jónéven - mondjuk egy kedves barátjától -, ha amikor irgalmatlanul megvágta a kezét, akkor azzal "vigasztalná", hogy más ember elvesztette a karját a háborúban, mégis él - tehát kussoljon, és ne nyünyögjön igazán...?
Másrészt pedig: Elfogadjuk-e, amikor a gyerkőc azzal indokolja egyik-vagy-másik tettét, hogy "véletlen volt". Persze - ha rátanul a taktikára a lurkó - ez lehet átlátszó kifogás is minden csínytevésre...De tegyük a kezünket a szívünkre! Amikor tényleg véletlen csinált bajt a gyerkőc, akkor sem szidjuk/szidtuk meg soha? Egyetlen egyszer sem?
Megbántottam ma valakit. Aki a szívemhez nagyon közel áll. Olyasvalakit, aki vakon bízik bennem, és fenntartások nélkül elfogad. És mindemellett 4 éves.
Egy ártatlannak szánt viccel tettem - teljességgel akaratlanul. Azt hittem, Liza majd hangosan felkacag. Nem így történt. Lehajtotta a fejét, félrevonult, és vagy 10 percig nem beszélt velem.
Én pedig - megelőzve minden kérlelést és engesztelést, ráhatást és kérést -, amikor kimondta: "Viki megbántott!", azonnal megkövettem, elmondtam Neki, hogy nem direkt bántottam meg, és megkértem, hogy ne haragudjon rám.
A mosolyszünet tovább tartott, mint vártam - de nem tovább 10 percnél.
A lányzó az este további részében pedig nem nagyon volt hajlandó kiszállni az ölemből...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése