Meg kell mondjam, az utóbbi időben meglehetősen próbára tették az elméletemet; a türelmet, odaadást és hitet, ami bennem lakozott a témában. Gyerekek. Egyszerű, szerethető, a saját jogos igényeikért küzdő, okos, ügyes gyerekek. És ha még nem is törtem bele lelkileg a próbák ezen sorába, azt is - hiszem - csak az átlagon felüli pszichés immunitásomnak köszönhetem.
Egy gyerkőcnek sok fajta elvárása van a "nagyok" felé. Szüksége van törődésre, figyelemre, ellátásra, gondoskodásra, odafordulásra, szeretetre, állandóságra. Egy szóval összegezve: biztonságra. A biztonság ugyanakkor magában hordozza a felelősségektől való mentességet; a gyerkőc tetteinek következményeivel való magától értetődő megbírkózást. Ez pedig nagyfokú teherbírást, konfliktustűrést, erőt feltételez a szülő részéről. Aki a negyedik öltözet ruhát is nyugodtan adja rám a harmadik összepisilt után. Aki akkor is végigmeséli a mesét, amikor halljuk mindketten, hogy üvölt már a kicsi. Akinek valamilyen csoda folytán igenis van 6 keze, hogy egyszerre kapjuk meg mindnyájan a desszertet. És aki kedvesen, de határozott szóval igenis határt szab azoknak a tetteknek, amelyeknek már sírás volna a vége; vagy ha mégis sírás lesz, akkor kedvesen nyugtat, és elmagyarázza, hogy mi-miért történt.
Tudom, hogy egy gyerkőcnek szüksége van határokra. És az is meggyőződésem, hogy ezeknek a határoknak a mindenkori őrzése is a felnőtt fél feladata. Akár kisebb harcok árán. Akár sírva-ríva. Akár benyelve a kicsi szidalmait és hánytorgatásait.
Mert a gyerkőc ezeknek a szidalmaknak és hánytorgatásoknak sem bír még a felelősségével. Személy szerint néha - igen, hibásan; de mentségemre legyen mondva: általában már a saját határaimon táncolva - én is elvárom, hogy bírjon velük. Mégsem teszi.
A gyerekeknek erőre van szükségük. Biztonságos, puha textúrára a hátuk mögött - amit bárhogy próbálnak, nem tudnak ledönteni, csak egyre erősebben átöleli, kipárnázza őket.
Bármeddig is juttatnak el saját mélységeimben, amikor gyerkőcökről van szó, mindig igyekszem megmaradni higgadtnak, kedvesnek és keménynek. Akkor is, ha minősíthetetlenül kiabálnak velem; akkor is, ha alaptalanul vádolnak; akkor is, ha megsértenek; akkor is, amikor legszívesebben sírva rohannék világgá - pedig csak egy 2-3-4 évessel van nézeteltérésem.
Mert a gyerekek nem igazságosak. Nem racionálisak a szónak abban az értelmében, hogy nem mindig azon verik el a port, aki megérdemli; nem mindig azt a problémát kommunikálják, ami valóban feszültséget jelent számukra.
Iszonyú kemény harc, iszonyú nehéz küzdelem; de még állom a sarat, tűröm a kitöréseket, szidalmakat, bántásokat, és nem próbálom azzal áltatni magamat, hogy "Hiszen gyerek még!". Mert nem érzem alacsonyabb rendűnek. Úgy gondolom - ugyanúgy, ahogy én teszem - ő is lehetne elnéző, megértő; vállalhatna felelősséget a tetteiért, szavaiért; és bánhatna velem legalább ugyanúgy, ahogy én viselkedem vele.
A különbség - ami egyébként megnyugtat - csupán ennyi: neki még több ideje van megtanulni mindezeket, hiszen majd' 20 évvel kevesebbet élt, mint én. Azaz: az volna a nagy baj, ha én máshogy kezelném a helyzetet; neki pedig még van ideje fejlődni.
A fejlődést sürgetni pedig véleményem szerint nem lehet, nem szabad.
Jó példamutatással viszont mindenképpen serkenthetjük...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése