Anyám napja :)

A fotókat én készítettem; ahogy az egész összeállítást is. Még az ötlet is saját. Úgyhogy picit büszke is vagyok rá.

Zoli vaterázik

Pontosabban leült mellém, amíg én böngésztem. Úgy gondoltam, a kommenteket közreadom, mindannyiótok okulására:

Zöld pöttyös balerina - kitömött ropi-nő
Chanel bokacsizma - csatornajáró lábbeli
Kockás gumicsizma - trendi földműveseknek
Kihívó zöld flitteres top - kihívják a katasztrófavédelmet, ha meglátják rajtad, és a tűzoltók vágják le rólad
Női tavaszi félcipő - ebből csak egyet adnak, tavasszal elég meleg van ahhoz, hogy a másik lábad mezitláb legyen

Nincs hozzáfűznivalóm.

Megkésve: húsvéti fotók

Lent voltunk a Balcsin, csináltam képeket, csak nem jutottam ide, hogy megmutassam őket.
Úgyhogy majd most.
Húsvéti Balcsizás mifelénk.

Nem vidám

Pontosan ez van, azt hiszem.
És nem tudom, hogyan segítsek kitörni belőle. Vagy elfogadni. Vagy csak túlélni.
Nem tudom, hogy vészeljem át én magam.
Nem tudom, hogyan higgyek benne. Vagy, hogy szabad-e hinni ebben egyáltalán.
Én nem ebben akarok hinni. Hanem Benne.
Ne sírjatok, engem már úgyis könnyekig hatott.

Pezsgőőőőt nekem!

Megírtam az idei legnagyobb vízitúránk programját és árajánlatát.
Aki még nem csinált ilyet, az most lehet, hogy megvonja a vállát.
De aki csinált már, az valószínűleg elismerően hümmög, esetleg lazán bólogat.
Mert baromi nagy felelősség ez. Ha elkalkulálod az árat, akkor nincs visszaút. Ha elírod a programot, az is már számonkérhető rajtad. Ha kifelejtesz egy feltételt, azt már nem vasalod be soha.
De kész!
Sikerült.
Már csak várnom kell a jelentkezéseket!
Megint könnyebb a szívem eggyel.

Van Isten...de legalábbis Emberek

Reggelente egyre könnyebb szívvel indulok neki.
Van ebben mit köszönni Áginak (aki terapizál, és hónapról hónapra levesz ezt-azt a vállamról, de legalábbis segít letenni), a jó időnek, és még sok minden másnak is. De nagy részben a körülöttem élő Embereknek is.
Akik megölelnek, amikor szükségem van rá. Akik derült égből, szinte ismeretlenül oldják meg egy olyan nehézségemet, ami ma reggel az egyetlen apró gyomorgörcsöm oka volt. Akik fénnyel a szemükben figyelik, ahogyan magyarázok, vagy lesik az érkezésemet az ablakban. Akik elnézik, hogy kések, amikor nem tehetek róla. Akik beszélgetnek velem a saját szabadidejükből, mikor már csak ez tart a felszínen. Akik elfogadnak. Akik szeretnek.
Tavaszt varázsolnak a szívembe nap, mint nap.
És így nagyon egyszerű könnyű szívvel útnak indulni reggel. :)

Csak a tények

Tegnap 5:15től ma 00:15-ig talpon voltam.
Többet eszem, mint alszom - Anyu szerint segít egy darabig.
Kedden úgy tanítottam gimiseket, hogy 10 perccel előtte tudtam meg, hogy kell - és ebben nem én voltam a hunyó.
Hétfőn üzleti tárgyalásokat folytattam munka után.
Tegnap kijavítottam 2 osztálynyi dolgozatot - miközben hospitáltam, azaz egy másik kötelességemnek tettem paralel eleget.
Kedden reggel 7:20-kor indultam el Káposztásmegyerre; és ezután este 18:00-ig konkrétan minden percem be volt osztva. És utána még elmentünk mászni.

Nem kell sajnálni. Tuti biztos, hogy túlélem, mert erős csajszi vagyok.
De ha valakinek van felesleges 3-4 órája, akkor aludjon már egy marhanagyot helyettem! Köszi!

Szikla

Rókahegyi mászás képekben. Gyönyörű idő, kemény szél, remek utak, újabb élmény! Zolinak meg köszi a képekért (aki nem az én Zolim, hanem egy másik). :)

 Felküldöm.

 "Bújj át alatta, segítek!"

"Remek."

 Mosolyi küzdelem.

 Huhh!

 Oda fel! Oda fel?

 Mászótársak.

Szökken.

Felhívás

Ezúton szeretnék megkérni minden idegbeteg, intelligencia és lelki harmónia terén kihívásokkal küzdő, énközpontú, kevésbé választékos szókincsű anyukát (és nagymamát), hogy gyermeküket - aki a fentiekről úgy gondolom mit sem tehet - próbálják meg kulturált formában, emberhez (mindkettejükhöz) méltó, szeretetteli, meleg, biztonságos módon nevelni.
Abban az esetben, ha ez mégsem sikerülne, viszont határozottan felszólítom őket, hogy ha ettől eltérő bánásmódban részesítenék a szemük fényét, legalább ne előttem, a villamoson tegyék azt!
Mert a következőnek - vagy az azután következőnek, de az azután következőnek már TUTI - ki fogom fejteni erről a dologról a véleményemet. Bő 5 percben. És ha szeretne, jegyzetelhet. De valószínűleg nem fog akarni. Mindegy is.
Mindenesetre előre is köszönöm!

Színek

Oké, utcára nem hiszem, hogy felöltöznék így, de itthonra IMÁDOM!
Süt belőle a tavasz, a vidámság, a nevetés, az önfeledtség!
Éljen a kikelet, éljenek a színek!

Lekicsinylés helyett

(Ajánlom ezt a bejegyzést Áginak, és Balázsnak; ezúttal maximálisan külön-külön. Szerintem tudni fogják, hogy miért.)

Vannak helyek a világon, amelyek gyerekek számára vannak kitalálva. És jelen esetben nem a "testi-fejlődési" értelemben vett gyerekekre gondolok.
Vannak helyek a világon, ahol azok érzik igazán jól magukat, akik lélekben, akik önmagukkal, akik mélyen, legbelül nem jutottak még el addig, hogy...és itt persze nem tudom jól megfogalmazni, hogy meddig, "hováig".
Amit biztosan érzek, mint vízválasztó, az az önelfogadás valamilyen - magasabb - szintű mértéke. De ez sem tökéletes így.
Megpróbálom elmagyarázni.
Van egy hely a világon, ahol még néhány évvel ezelőtt is iszonyúan jól éreztem magamat. Repestem, örömködtem, fantasztikusnak tartottam, hogy itt szeretnek és elfogadnak, és nem kell mást tennem érte, csak a helyi szabályok szerint játszanom. Valóban ilyen volt akkoriban számomra: csodavilág, meseország.
Aztán - talán egy éve - odáig jutottam, hogy már hallani sem akartam erről a helyről. Összesen két év telt el. Mi történt?
Sokáig nem raktam össze. Egészen pontosan: a saját magam példáján egyáltalán nem raktam össze a folyamatot. Azután - ahogy a szűk környezetemben éppen most zajlik valami kísértetiesen hasonló - hirtelen a helyére kerültek a puzzle apró darabkái.
Gyerekként fantasztikusan felemelően nagyszerű ott lenni. Megélni mindazt, amit a hely és az emberek kínálnak. Azután - ha minden jól megy, ettől az egésztől függetlenül - ahogyan feljődsz, alakulsz, és egyre közelebb kerülsz önmagadhoz, lassan elkezdenek szorítani a korlátok. Azok a korlátok, amelyek eddig a tökéletes biztonságot - vagy legalábbis ennek az érzetét - adták. Rádöbbensz, hogy a kipárnázott rács is rács, és a luxuskivitelben berendezett, tágas kalitka is börtön. Fizikailag, szellemileg egyaránt.
Azután megtapasztalod, hogy a Te lényed; a Te újdonsült tudásod, hozzáállásod, tetteid, szándékod és véleményed hogyan kelt riadalmat azokban, akik mindezt a világot - minden mesterségességével és minden csodájával együtt - fenntartják. És nem érted, miért kerülsz tőlük egyre-egyre távolabb. És nem érted, hogy miért löknek távolabb maguktól, amikor a tudásod, az energiád, az erőd, a lelkesedésed éppen az ő ügyük szolgálatába szeretnéd állítani. Amikor Te magad is tenni akarsz ezért a csodavilágért.
Azután - jó esetben - megérted, hogy nem baj, még csak nem is különös, ami történik. Ebben a világban ők a felnőttek. Te pedig gyermekként érkeztél ide. Bukdácsoltál, tanultál, lelkesedtél, nevettél, figyeltél, alkalmazkodtál - most pedig a kapott-szerzett tudással már a szárnyaidat próbálgatod. És az első megtett körök után szívesen repülnél vissza ide, ebbe a meleg fészekbe, ahol mindezt megtanultad; köszönetet mondani, hálásat, őszintét; és újabb fiókákat nevelni, dajkálni, segíteni, készíteni. És persze merszet, biztonságot, erőt gyűjteni a következő körökhöz. A fészek nem csak a kicsiknek menedék...
Szívesen repülnél vissza mindezért - de egy fészekben megvan, hogy hányan férnek el; ez a néhány hely pedig azoknak jut, akik a legkevésbé merészkedtek messze. Akik számára nem nyílt ki annyira a világ, mint számodra. Akik nem részegültek meg annyira a fénytől-hangtól-színtől-formától, mint Te, akik nem szerettek bele a szabad, áramló levegőbe olyan nagyon.
Ilyenkor, így, ilyen kegyetlen egyszerűséggel derül ki, hogy valamilyen értelemben nem vagy már gyerek többé. És számodra egy kicsivel tágabbak a lehetőségek annál, mint, hogy itt legyél felnőtt.
Köszönd meg hát, hogy itt lehettél; hogy részesültél mindabból a meleg békéből, ami itt mindenki számára adott - a kinti világban pedig olyan ritka; bontsd ki az újdonsült szárnyakat, és repülj.
Szabadon, amerre csak vágysz! A szívedben pedig ne mérgezd az emlékeket. Mindenkinek kell egy fészek legbelül. És mindenki egy kicsit gyűlöl mindent és mindenkit, amikor el kell hagynia azt.

De vannak helyek a világon, amelyek gyerekek számára vannak kitalálva.

4885

Az elmúlt napokban ennyi pénzből a következőket sikerült beszereznem:
1 hosszított, új, sötétkék kardigán,
1 új, csíkos vászonnadrág összehúzható szárral,
5 tétel fehérnemű (nyilván új, minőségében nem részletezném),
5 hazánkban nem kapható márkájú, némileg használt, újszerű felső.

Úgy gondolom, nem csináltam rossz boltot. Most büszke vagyok magamra. Bár tény a tény, hogy így is elég pénzt költöttem egy időre... :)

Tiszteletteli kérés

Akkor most nyomatékosan megkérek mindenkit, hogy ha az éjszaka közepén rosszul lesz, és valaki szeretné bevinni az ügyeletre, akkor ne álljon ellen. Jobb az úgy neki is, meg a szerencsétlen, halálrarémült párjának/szülőjének/gyermekének/lakótársának is. Szóval rengeteg kört spórol meg vele mindenkinek.
Köszi!

Ps.: Most várjuk az ügyeletes orvost, akinek lövésem sincs, hogy by the way kell-e fizetni.

Pps: Zolinak valószínűleg epegörcse volt. Ami persze egyáltalán nem tette veszélytelennek-tűnőbbé, amikor egész testében remegett, és nyögött, és nem tudott megmaradni, csak vízszintes testhelyzetben. Ha legközelebb ilyen lesz, én akkor sem fogok Neki no-spát adni, hanem igenis akár ráhívom a mentőt, ha kell. Nekem ő élve kell, és ebből nem engedek.

Közlemény

Annyian érdeklődtek az előző "érfelvágós" bejegyzés kapcsán, hogy inkább töröltem.
Örömmel jelentem, az akkori állapot megszűnt; csupán a pillanatnyi irgalmatlanul-kialvatlan-és-túlterhelt, elkeseredett, megbántott, itthon-egyedül-levő állapotnak volt köszönhető - mely összességében mintegy fél órán át tartott.
Akkor volt zokogás, és anyázás is.
Aztán - mint a nyári zápor - elmúlt.
Persze vannak dolgok, amiket még mindig nem értek kristály tisztán.
Mindemellett klassz csaj vagyok, és előttem egy felhőtlen hétvége! Juhhééé! :)

Megmérettetés

Bár versengő típus vagyok, nem szeretem a versenyeket.
Azaz pontosítok: nem szeretem azokat a helyzeteket - legyen az felelés, vizsga, bemutató, koncert, sportverseny, bármi - amikor a korábbi nagyon hosszas és lelkiismeretes felkészülés egyetlen, 5-10-20-45 perces aktuális teljesítményben kell, hogy megmutatkozzon.
A legtöbb vizsgámra, fellépésemre, versenyemre, bemutatómra ugyanis valóban rengeteget készültem, készülök. Tárgyi tudásban, és újabban lélekben is. És iszonyúan falsnak és igazságalannak találom, amikor mindezt a felkészülést végül egyetlen "pillanatkép" alapján értékelik. Még akkor is, ha ez a pillanatkép - ahogyan nekem az adrenalin segítségével általában - jól sikerül.
Ezt a pillanatképet ugyanis sok minden árnyalja. Az együttműködő felek. A technikai eszközök. Az izgalom. Az egészség. Körülmények. Megannyi apró, kiszámíthatatlan, önmagában ártatlan és ártalmatlan körülmény.

Azt gondolom, csakis akkor értékelhetjük, akkor minősíthetjük valakinek a munkáját, teljesítményét - és akkor sem őt magát! - ha jól ismerjük a történetét, a hozzáállását, az erősségeit és gyengeségeit. Ebben az esetben pedig minek a górcső; minek a nagyító alá vett fél óra?!
Persze, az életben sokszor olyanokkal kerülünk kapcsolatba, olyanokat kell meggyőznünk vagy megnyernünk, akiket akkor látunk életünkben először. Én pedig szentül hiszem, hogy ez a fajta "prezentációs" feladat erre, és csakis erre nevel.
A többi, sokkal gyakoribb élethelyzetben a környezet - a kollégák, a család, a barátok, a szomszédok - úgyis tudja, vakon és tétovázás nélkül tudja, milyen emberek vagyunk; és nem kell kétszer végiggondolnia, hogy mellénk, vagy ellenünk álljon egy vitában.

Na mentem vizsgatanítani. Így 4 év után.