Lekicsinylés helyett

(Ajánlom ezt a bejegyzést Áginak, és Balázsnak; ezúttal maximálisan külön-külön. Szerintem tudni fogják, hogy miért.)

Vannak helyek a világon, amelyek gyerekek számára vannak kitalálva. És jelen esetben nem a "testi-fejlődési" értelemben vett gyerekekre gondolok.
Vannak helyek a világon, ahol azok érzik igazán jól magukat, akik lélekben, akik önmagukkal, akik mélyen, legbelül nem jutottak még el addig, hogy...és itt persze nem tudom jól megfogalmazni, hogy meddig, "hováig".
Amit biztosan érzek, mint vízválasztó, az az önelfogadás valamilyen - magasabb - szintű mértéke. De ez sem tökéletes így.
Megpróbálom elmagyarázni.
Van egy hely a világon, ahol még néhány évvel ezelőtt is iszonyúan jól éreztem magamat. Repestem, örömködtem, fantasztikusnak tartottam, hogy itt szeretnek és elfogadnak, és nem kell mást tennem érte, csak a helyi szabályok szerint játszanom. Valóban ilyen volt akkoriban számomra: csodavilág, meseország.
Aztán - talán egy éve - odáig jutottam, hogy már hallani sem akartam erről a helyről. Összesen két év telt el. Mi történt?
Sokáig nem raktam össze. Egészen pontosan: a saját magam példáján egyáltalán nem raktam össze a folyamatot. Azután - ahogy a szűk környezetemben éppen most zajlik valami kísértetiesen hasonló - hirtelen a helyére kerültek a puzzle apró darabkái.
Gyerekként fantasztikusan felemelően nagyszerű ott lenni. Megélni mindazt, amit a hely és az emberek kínálnak. Azután - ha minden jól megy, ettől az egésztől függetlenül - ahogyan feljődsz, alakulsz, és egyre közelebb kerülsz önmagadhoz, lassan elkezdenek szorítani a korlátok. Azok a korlátok, amelyek eddig a tökéletes biztonságot - vagy legalábbis ennek az érzetét - adták. Rádöbbensz, hogy a kipárnázott rács is rács, és a luxuskivitelben berendezett, tágas kalitka is börtön. Fizikailag, szellemileg egyaránt.
Azután megtapasztalod, hogy a Te lényed; a Te újdonsült tudásod, hozzáállásod, tetteid, szándékod és véleményed hogyan kelt riadalmat azokban, akik mindezt a világot - minden mesterségességével és minden csodájával együtt - fenntartják. És nem érted, miért kerülsz tőlük egyre-egyre távolabb. És nem érted, hogy miért löknek távolabb maguktól, amikor a tudásod, az energiád, az erőd, a lelkesedésed éppen az ő ügyük szolgálatába szeretnéd állítani. Amikor Te magad is tenni akarsz ezért a csodavilágért.
Azután - jó esetben - megérted, hogy nem baj, még csak nem is különös, ami történik. Ebben a világban ők a felnőttek. Te pedig gyermekként érkeztél ide. Bukdácsoltál, tanultál, lelkesedtél, nevettél, figyeltél, alkalmazkodtál - most pedig a kapott-szerzett tudással már a szárnyaidat próbálgatod. És az első megtett körök után szívesen repülnél vissza ide, ebbe a meleg fészekbe, ahol mindezt megtanultad; köszönetet mondani, hálásat, őszintét; és újabb fiókákat nevelni, dajkálni, segíteni, készíteni. És persze merszet, biztonságot, erőt gyűjteni a következő körökhöz. A fészek nem csak a kicsiknek menedék...
Szívesen repülnél vissza mindezért - de egy fészekben megvan, hogy hányan férnek el; ez a néhány hely pedig azoknak jut, akik a legkevésbé merészkedtek messze. Akik számára nem nyílt ki annyira a világ, mint számodra. Akik nem részegültek meg annyira a fénytől-hangtól-színtől-formától, mint Te, akik nem szerettek bele a szabad, áramló levegőbe olyan nagyon.
Ilyenkor, így, ilyen kegyetlen egyszerűséggel derül ki, hogy valamilyen értelemben nem vagy már gyerek többé. És számodra egy kicsivel tágabbak a lehetőségek annál, mint, hogy itt legyél felnőtt.
Köszönd meg hát, hogy itt lehettél; hogy részesültél mindabból a meleg békéből, ami itt mindenki számára adott - a kinti világban pedig olyan ritka; bontsd ki az újdonsült szárnyakat, és repülj.
Szabadon, amerre csak vágysz! A szívedben pedig ne mérgezd az emlékeket. Mindenkinek kell egy fészek legbelül. És mindenki egy kicsit gyűlöl mindent és mindenkit, amikor el kell hagynia azt.

De vannak helyek a világon, amelyek gyerekek számára vannak kitalálva.