Amikor egy gyermek sír

Gyerkőcökkel való tapasztalataim során rengeteg sírással találkoztam már. A legtöbbjük besorolható volt az alábbi kategória-rendszer szerint:
- "fáj valami" sírás
- "fáradt vagyok" sírás
- hiszti-sírás

A hiszti-sírást utálom. Tudom, hogy egyetlen gyerek esetében sem kiküszöbölhető - viszont hiszem, hogy előfordulási gyakorisága minimálisra redukálható a kezdetektől következetesen alkalmazott megfelelő módszerekkel, kompromisszum-készséggel, birka-türelemmel.
A "fáradt vagyok" sírást még mindig nehezen viselem - de már sokkal könnyebben, mint az előzőt; mivel nagyjából tudom a megoldását. Bújás, kedvesség, szeretés; és a gyerkőc vagy rám alszik, vagy hálásan együttműködik a továbbiakban, hogy mielőbb odaaludhasson valahová.
A "valami fáj" sírást pedig - bármennyire is hangos, fizikailag zavaró és ezáltal idegesítő inger; maximálisan meg tudom érteni, és el tudom fogadni. Akkor is, ha órákig - szó szerint órákig tart.
Mert tudom, milyen vigasztalan tud lenni egy csöppnyi lény, amikor úgy érzi, elvesztette a világa középpontját, az édesanyját; amikor bárhogy keresi, nem találja, és nincsenek meg az eszközei hozzá, hogy utána menjen, és felkutassa. Pótlék, kedvesség, játék, figyelem mit sem ér. A pillanatnyi űr - még ha órákon belül végetér is - kitölthetetlen; a sírás-ordítás-kétségbeesés abbahagyhatatlan. Belealudni lehet, de elfelejteni ébredés után sem.
Csakis akkor, amikor a fájdalom oka, az öröknek hitt veszteség megszűnik, és anya visszatér.

Nem jó hallgatni az ilyen sírást sem - de ezért egy cseppet sem haragszom. Megértem és elfogadom, ahogy az időjárást. És hiszen, hogy így, ezzel együtt van jól a világ.
Hiszen egy másfél órás bömbölésnek csakis kimondhatatlan szeretet és bizalom lehet a hátterében.