Vezető egyéniség vagyok. Ez gyakran jár azzal, hogy én irányítok másokat - instrukciókkal, ötletekkel, szabályokkal, miegymással.
Mindemellett nagyon is jól tudom, hogy az irányításnak; az egyirányú kommunikációnak is vannak szabályai.
Nevezetesen az, hogy ezt is tisztelettel, a másik lényére való tekintettel, odafordulással és elfogadással; a megfelelő szavak megválasztásával, és a másik lekicsinylését, vagy semmibevevételét elkerülve, egyenrangú partnerként kommunikálva kell véghezvinni.
Ennek pedig a legegyszerűbb eszköze a gyerekként untig gyakoroltatott udvariassági formunák következetes használata. Úgy, mint "kérem" és "köszönöm"; "légyszíves" és "kérlek"; "elnézést", esetleg "sajnálom".
Gyerekkel is. Kekeccel is. Taplóval is. Értetlennel is. Ötödszörre is. Rosszkedvűen is. Azzal is, aki nem érdemli. Azzal is, aki rászolgált az ellenkezőjére.
Hiszen ugyanezt várjuk el saját magunkkal szemben is. Magamon tapasztalom, nap, mint nap: van itt minden, csak kérni kell.
Nem evidensnek venni, követelni, számonkérni vagy lebecsülni.
Úgy még az is lehet, hogy a másik fél szívesen ad, vagy cselekszik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése