Fejlődöm

Emlékszem, ide-s-tova 4 és fél évvel ezelőtt, amikor az első adagnyi Helen Doron angolórámat tartottam. Egy kolléganőt kellett helyettesítenem; az újdonsült főnököm elkísért, és végig velem volt a foglalkozások alatt. Az első órán - máig tudom a nevét - egy Benedek nevű kisfiú volt, aki részt vett; ő viszont az apukájával. Benedek alig volt 2 éves, és aznap úgy döntött, ő csak megfigyeli az eseményeket. Végeredményképp 30 percig ugráltam, rajzoltam, autóztam és énekeltem - az apukával; míg Benedek a szőnyeg egy kényelmes sarkán ücsörögve várta, hogy mivel szórakoztatjuk még.
Az óra végén, totálisan kimerülve és sokkolva nem nagyon tudtam, hogy mi jöhet még?! Aztán hamarosan megérkezett a következő csoport. Csak arra emlékszem, hogy a baglyot kellett tanítanom, és hogy az egyik kissrác hol megpróbált megütni; hogy meg szétcincálni a nagy műgonddal elkészeített csapkodó szárnyú, bolyhos fülű bagoly-modellemet.
Az óra végén komolyan nem voltam benne biztos, hogy akarom-e én ezt.
És akkor még Gabikáról nem is beszéltünk...
Gabika 2 évesen járt hozzám, az első saját csoportomba; és képtelen volt lemondani egy-egy játék végén az aktuális kezébe vett buszról, labdáról, gumikacsáról - akármiről. Az anyukája pedig ezt természetesnek vette és támogatta.
Végül, egy hosszantartó csatározás után, amit a kellékes dobozom fölött vívtam az üvöltő Gabival, úgy döntöttem, hogy a megkívánt játékot felteszem a magas polcra; így majd lecsillapodnak a kedélyek (és felszabadulnak a kezeim, hogy haladjak a tananyaggal). Gabika persze így is tovább üvöltött, az édesanyja pedig magából kikelve közölte velem, hogy a gyerek nem hülye; attól, hogy nem látja a játékot, még tudja, hogy ott van...
Elgondolkoztam, hogyan tűntethetném el az adott gumikacsát (vagy Gabikát?) a föld színéről - csak, hogy ne "legyen ott", attól, hogy még nem látja. Azon az órán nálunk felejtettek egy saját játék autót Gabikáék. Azóta is megvan, azzal tanítottam tegnap is...

Tegnap bemutató órát tartottam előbb 8, majd 3 gyerkőcnek. Ügyeltem a részletekre; és bár pörögni kellett - folyamatos, szünet nélküli váltásban jött egymás után 3 csoport - úgy éreztem, most aztán valóban 100%-os volt, amit csinálok.
A második csoportban ismerős arcra lettem figyelmes; az egyik anyuka hordta már hozzám a gyerkőcét 3 évvel ezelőtt; azután elmaradtak, most pedig újra próbálkozni érkeztek.
Az órám után az iskola tulajdonosai és a szülők még jó félórát beszélgettek, míg én a gyerekekkel játszottam. Miután a vendégek végül hazamentek, és csak mi, bennfentesek maradtunk a nyelviskolában, megtudtam, hogy az ismerős anyuka szerint iszonyú sokat fejlődtem ez alatt a 3 év alatt; és nagyon pozitív meglepetés voltam neki(k). Mondjuk tény, hogy a gyerkőc meg nem akart hazamenni...:)
Szintén ma történt, hogy a szűken 3 éves Maja anyukája beugrott egy szóra, és elmesélte, hogy az óvodai angol tanító néni teljesen el volt hűlve; hogy a kislány a második óvodai napján felsorolja neki az állatok nevét - angolul.

Ha lassan is; ha fájdalmas tapasztalatok árán is; ha néha könnyek között és elbizonytalanodva; de az biztos, hogy fejlődöm. És ez most egy darabig erőt ad a mindenkori holnaphoz. :)