Nem szoktam hozzá, hogy napi 8 (+1-2) órát dolgozzak - most kóstolgatom először, és bizony kimerít. Nem baj, jól van ez így; hamar belejövök majd a ritmusba. Addig viszont szinte minden este nyűgösen kiborulok valamin - vagy csak beborulok az ágyba és menthetetlenül elalszom. Jobb volna kevesebb hiszti - de tudom, ez vele jár a változással. Elfogadom, mint az esőverést; és közben próbálom enyhíteni a környezetem által megélt ártalmakat.
Ma viszont napközben annyira elkámpicsorodtam, hogy még akkor sem éreztem egy cseppnyi kedvet sem a dolgozni induláshoz, amikor az eszembe ötlött, hogy ma jönnek a legkedvesebb lurkóim. Lemerültek az elemeim, úgy tűnik.
És itt jön a látszólag apró, nekem viszont óriási történés. Nevezetesen az a 15-20 mondat, amit Zoli a telefonba susogott, miután sikerült tisztáznunk, hogy nem vele van bajom, és nem miatta hisztizek; egyszerűen elfáradtam. Ez a lelki roham-elsősegély - és a hatására átaludt 35 perc - főnixként élesztett újra hamvaimból; ébredés után mosolyogva magara kaptam, ami random eszembe jutott; majd mosolyogva tanítottam egész délután.
Nem az alvás; nem is Zoli toleranciája a különös. Inkább a bizalom, amivel képes voltam befogadni a segítségét; a felém forduló értés, amivel a megfelelő pillanatban megfelelő módon kezelt; mindkettőnk türelme, amivel felém fordultunk.
Különös volna? Szeretném, hogy a jövőben átlagosság váljon.
Na nem a hiszti.
Mindenesetre: köszönöm :).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése