Mindenkinek vannak határai. Vannak olyan területek, olyan témák, amire ugrik. Alap, hogy például senkinek nem szidjuk a szerelmét vagy anyját - csak ha előzetesen ő kezdte, és történetesen egyetértünk. De ez azért egy megfelelő mélységű kapcsolatot is igényel.
Vannak gondolatok, vélt- vagy valós igazságok, amiket ily módon akkor sem mondunk ki, ha történetesen igaznak találjuk őket. Nem azért, mert a gyávaság vagy a sunyiság erény - hanem mert tudatában vagyunk annak, hogy a szóban forgó megnyilvánulással már nem a célszemély tetteit vagy képességeit minősítjük (zárójelben jegyzem meg: szerintem nem kell senkit és semmit minősítgetni, maximum szubjektív véleményt formálni érdemes).
Hanem őt magát. A személyes integritását. A döntéseinek egy olyan mély, és személyesen csakis hozzátartozó szövedékét, amelynek a megkérdőjelezésével már magát a személyt kérdőjelezzük meg.
Illik ismerni egy beszélgetőpartnert annyira, mielőtt valami hasonló necces téma felmerül, hogy tisztában legyünk vele, nála pontosan mi tartozik ezen körön belülre.
Ha pedig nem ismerjük eléggé az illetőt, akkor illik megtartani a két lépés távolságot bizonyos témáktól, mert annak ellenkezője legalább olyan botrányosan alpári, mint belenyúlni más jegyzeteibe az érintett megkérdezése nélkül.
Egyszerűen: ilyen NEM CSINÁLUNK! Ezt még az is tudja, akinek a wc-re nyílt a gyerekszobája! :P
Nem azért, mert alkalmasint nincs jogunk vagy indíttatásunk hozzá.
Hanem azért, mert ez a minimális tisztelet megadását jelenti embertársaink felé.
Azt pedig mindegyikük megérdemli. Nem csak az erényesek, de urambocsá' az ellenségek is. (Már akinek vannak...)
Ajj, dühös vagyok nagyon. Azt bántják, akit a legjobban szeretek. :(
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése