Széljegyzet egy búcsú margójára

Ez a dolog nagyon összetett. Nem az én problémám, mégis iszonyat érzelem-kavalkád gomolyog bennem. Próbálom "kiblogozni".

1. A gyerekek és a tanítványok felnőnek. Így törvényszerű, nem várhatunk mást. Az, ha megkérdőjelezik, vagy túlszárnyalják a mestereiket, csak a fejlődés egy formája, állomása. Nincs rajta csodálkoznivaló. És a bölcs mesterek ezt jól tudják.

2. A pénztártól való távozás után reklamációnak helye nincs. Az adok-kapok akkor és ott zárul le, ahol a felek aktuálisan lezárják. Ha valaki valós igényeket táplál még egy szakításkor, ott az utolsó helye és alkalma, hogy ezeket benyújtsa. Ha pedig az igények nem valósak, akkor az egész merő vagdalkozás. Olyan, mint a "Legszebb éveimet áldoztam Rád!". Nincs értelme. Azok az évek mindkét félnek fontosak voltak. Még akkor is, ha épp lezárulnak. És minden más legutoljára egy középsős szájából tolerálható...

3. A barátok tudják, hogy az éremnek két oldala van. Akkor is, ha épp panaszkodsz nekik. És akkor is, ha valaki épp Rád panaszkodik. Előbb kérdeznek, és azután sem ítélnek. Maximum véleményt formálnak. Amit maximum ütköztetnek a Tiéddel. És a legeslegrosszabb esetben nem születik konszenzus. De ettől még barátok maradtok.

4. Legyen bármilyen más érv is a palettán, a szívből végzett munka sugárzik. A fénye át- és kiüt sok más szempontot is. Aki szereti a munkáját (munkakörnyezetét, kollégáit, stb.), az mindenképpen nyereséget termel. Lelkiekben mindenképp.

Köszönöm annak a nagyon sok embernek a környezetemben, aki mindezt tudja. És kívánom azoknak, akik még nem, hogy minél több olyan pozitív tapasztalat - mosoly, törődés, megerősítés - érje őket, amely elvezeti őket egy tisztább, nyugodtabb és nyitottabb élethez.