Úgy indultunk el, hogy még csak körvonalas elképzeléseink voltak arról, merre tartunk. Az esküvői készülődés + esküvő totális katartikus kimerültsége után végre ketten egy autóban: felszabadultság, élmény-hegyek, szabadság, végre egy szabad hét, teljesen az ízlésünk szerint. Az autós töltő, a booking.com és a laptopnak továbbadott wifi úgy Bábolna magasságára meghozta az eredményét: ma éjjel wellness szállodában alszunk, és egy kicsit áztatjuk a popónkat a kemény nyár és a kalandos szervezés után.
A szállás gyönyörű, impozáns hely volt kívülről; és belülről sem volt vele semmi gond. (Halkan, a margón jegyzem meg: tudtuk, hogy ezen a helyen a Szépasszony Völgyet és a wellnesst fizetjük meg. És mindkettő nagyon rendben volt.) Kicsit nehezen indult a beköltözés (fizetős parkoló, folyató wc, szobacsere, aztán visszacsere, hiányzó törölközők), de a másnap gördülékenysége mindenért kárpótolt. Mondjuk lehet, hogy a recepciós srácot nem, akit Zsolti viccesen megkérdezett, hogy ennyi pénzért le is mossák-e a kocsit...De meg kell mondjam: egyetértettem Vele.
A büféreggeli nagyon sznob volt és nagyon bőséges, gyakorlatilag degeszre ettük magunkat, miközben azokat szekíroztuk magunk közt, akik ugyanezt elegáns mozdulatokkal, előkelően teszik. A délben nyitó wellnessben vagy 4 órát töltöttünk el szinte végig kettesben; kipróbáltam életem első jakuzziját (amit előtte takarítottak ki teljesen a szemem láttára), és teljesen ellazultunk.
Este a völgyben vacsoráztunk, finom borokkal kiegészítve, és abszolúte úgy éreztük, hogy mi vagyunk az élet császárai. :) Ami egy nászúton igencsak helyénvaló.
Másnap aztán Szilvásváradnak vettük az irányt. Rövid töprengés után nem indultunk neki a kilátónak, hanem első körben a völgyet céloztuk meg.
Megállapítottuk, hogy nagyon nem vagyunk jó kondiban, de azért felszuszogtunk az Ősember-barlangig, útközben pedig találtunk egy foltos szalamandrát, aki bár mérgező, de cserébe nem gyors. Így elég sok fotót tudtam készíteni róla. Úgy éreztük, órisái szerencsénk van, hiszen egy ilyen ritka jószággal futottunk össze. Aztán megtaláltuk a következő kanyarban a következő szalamandrát is. És ő még sokkal fotogénebb is volt!
Lefelé elkapott minket a zuhé, és azt hittük, 1-kor indul a kisvasút, így a lefele-távot futva teljesítettük - aztán kiderült, hogy csak fél 2-kor megy a vonat. Ami azért volt kicsit kellemetlen, mert egy másik pár szintén velünk rohant le a hegyről, hogy elérjék velünk...Várakozás közben jót beszélgettünk egy másik friss-házas párossal, és örömmel konstatáltuk, hogy egyetlen esküvő sem zökkenőmentes. Juhé! Ezután már csak Ida mama főztje maradt ki a szilvásváradi nevezetességek közül, de az sem sokáig; Zsolti a végén alig bírt mozogni, annyira teleette magát.
De a nap legnagyobb meglepetése még ezután következett. Délután megérkeztünk a parádi szállásunkra - ami már a netes fotók alapján is zseniálisnak ígérkezett. A valóságban meg! Maga volt a TÖKÉLY. (Igen, ez itt a reklám helye: www.hangavendeghaz.hu; és SZÉP kártyát is elfogadnak!) Falusi házacska az erdő közepén, gyönyörű külső, fantasztikus, faragott bútorok, kedves vendéglátók, és olyan egyedi hangulat, ami mindenkit áthatott.
Annyira otthon éreztem magamat, hogy egyből aludtam is 2 órát a gyönyörű ágyikóban; csak vacsorára tértem magamhoz, amit a háziasszony készített nekünk nagy szeretettel.
Káposztás-krumplis bableves volt és túróscsusza. Bár alig tudtunk megenni ketten egy adagot, de elhatároztuk, hogy ilyen koszt mellett holnap sem éttermezünk. Vacsora után nagyon beszélgettünk a háziakkal és a szomszédos vendégekkel. Hangulatos este kerekedett.
Másnap csak délben indultunk neki a kirándulásnak - valamiért ebben az ágyban én egybefüggő 14 órát is képes voltam végigaludni - na jó, egy reggelinyi megszakítással. A célunk az Ilona-patak volt, ahová a házigazdánk szerint egy kis sétával el lehet jutni. Ami igaz is - egy kis 10 km-es sétával (újból megjegyezném: nem vagyunk kondiban). Az úton gyönyörű fasoron haladtunk végig,
forrásvizet húztunk kútból, vödörben,
és az erdőben hallottuk, láttuk, ahogy tőlünk néhányszáz méterre kidől egy fa...
A kirándulás után még sok időnk volt vacsoráig, úgyhogy eldöntöttük, ha már itt vagyunk, megnézzük Recsket. ("Hol voltatok nászúton? Recsken táboroztunk." vagy "Hová szervezitek a 2014-es gyerektábort? Hm...Láttunk egy jókis táborhelyet Recsken...) Az emlékparkkal kapcsolatban csak pozitívan tudok nyilatkozni: informatív volt, de nem hatásvadász vagy szájbarágós; mindenki annyit fogadhatott be az élményből, amennyit aktuálisan szeretett volna.
De Recsk más meglepetést is tartogatott nekünk: belefutottunk egy strucc-farmba, és úgy döntöttünk, megnézzük.
Ott pedig - a rengeteg strucc, emu és baromfi mellett - megismerkedtünk egy kedves, kajla őzikével. Én sosem simogattam még őzet; ez a gida pedig nagyon kedves, kezes, játékos volt.
Az őzike persze úgy játszik, hogy megpróbál felöklelni. Mindez nagyon mókás, ha az illető őz a térdedig ér. Amikor nem ezt játszotta, akkor viszont totálisan összenyalt minket. Tündéri volt! Vagy fél órát töltöttünk vele, és rengeteget nevettünk! :)
A vacsora persze ezen az estén is nagyon fincsi volt - ezúttal zöldséglevest és sült oldalast kaptunk.
Másnap fájó szívvel búcsúztunk a szállásadóinktól, és Siroknak vettünk az irányt.
A vár az elmúlt 6 évben nagyon sokat szépült, komoly kis látogatóközpontot varázsoltak bele. 2007-ben még csak romok voltak. Hajrá, Sirok! :)
Sirok után Lillafüred volt a következő célpont. Eddigre már jó fáradtak voltunk valamiért - így egy rövid pisztrángozás után már újra úton voltunk - Kazincbarcikára, ahogy a szállásunk volt.
A terv szerint erről a bázisról jártuk volna be az Aggteleki Nemzeti Park szépségeit.
Kazincbarcika nem nagy. A belvárosát most újítják fel. Tehát pillanatnyilag nem is szép. A szálláshelyünk mindemellett sziget volt a háborgó óceánban: európai színvonalú szoba és kaja; az Ambrózia Ördöglángos íze még mindig a számban motoszkál.
Csakhát a környezet ugye... Nem is fotóztam sokat a városi séta során; Zsolti azt javasolta, tegyem el a gépet, ha még holnap is használni akarom...és volt ebben valami.
Azt már délután konstatáltuk, hogy az Aggteleki Nemzeti Park barlangbelépő-árai alulról verik a csillagokat - viszont egy olyan kedvezményre lettem figyelmes, mely szerint a nemzeti park hotelében megszállók 50%-os kedvezményben részesülnek. Így hagytuk ott másnap kora reggel a festői Kazincbarcikát, és érkeztünk meg Jósvafőre, kiforrott barlang-ütemtervvel a kezünkben.
Végül persze nem azokat a barlangokat, és nem olyan sorrendben néztük meg, ahogy elterveztem; de ez egyáltalán nem is volt baj.
Jártunk a vörös-tói középtúrán, ami 100 percet tölt a föld alatt, és ahová kellemes erdei sétával jutottunk el a felszínen.
Aztán átruccantunk Aggtelekre, ahol megnéztük a Baradla-barlang rövidtúráját is. Mindkét - majd másnappal együtt mondhatom: mindhárom - barlangtúrán teljesen profi, nagyon hiteles, képzett, határozott túravezetők kísértek minket! Le a kalappal mindegyikőjük előtt! :)
Barlangolás után még felmásztunk az aggteleki sziklafal tetejére is. Innen beláttuk az egész vidéket!
Este a helyi fogadóban vacsoráztunk, én személy szerint húsgombócot párolt káposztával és knédlivel. Zseniális volt. Ismét egy helyi íz! :)
Vacsora után még nem akarózott hazamenni a szállásra, így autóval indultunk felfedező útra; és teljesen véletlenül megtaláltuk a nemzeti park címerállatát, a mezőn kövekből kirakott óriási foltos szalamandrát! :)
Másnap hosszú túrát terveztünk a Vass Imre barlangba, ami a kiírás szerint 3 óra hosszat tart. 10-kor csak ketten várakoztunk a találkozási ponton, aztán rövidesen megjelent Marika is, aki erre a délelőttre a vezetőnk lett. Együtt túráztunk el a barlang bejáratáig, át a gyönyörű Jósvafőn.
A barlang pedig: végre nem kiépített, lebetonozott barlangban találtuk magunkat; ha nem is kellett kúszni-mászni, de nagyon figyelni kellett rá, hogy hová lépünk. Hármasban a barlangban sokkal több idő jutott mesélésre, rengeteg dolgot tudtunk meg, ami nagy csoportban valószínűleg kimaradt volna. Találkoztunk például egy denevérrel, aki perceken át repkedett körülöttünk, ismerkedett velünk.
A formavilág pedig fergeteges volt! :) Hazafelé még bekukkantottunk a huncul-ménes istállóiba, aztán elköszöntünk Marikától, és hazafelé vettük az irányt.
Fergeteges hét volt, tele élményekkel! Ezekre a helyekre még biztosan visszatérünk! Annyi néznivaló maradt még... :)
