Esküvős

Állítólag mindenképp elrontja az esküvőt, ha aznap esik az eső, és a buli szabadtérinek lett tervezve. Különösképpen igaz ez akkor, ha a fényképezkedés is aznap, és szabadtéren kapott volna helyet. Állítólag ilyenkor a menyasszonyok sírnak.

Valamikor kedd magasságában realizáltam, hogy itten bizony nem lesz az a klasszikus vényasszonyok nyara, ahogy elterveztük. Aznap, meg talán még másnap is üvöltöztem egy sort teljesen random más miatt, majd végül mindig ahhoz a katarzishoz jutva, hogy "így úgyis szar lesz az esküvő". (Ha jól emlékszem, általában az idegesített fel, hogy full taknyos voltam ez idő alatt végig, és nagyon kevéssé láttam bájosnak egy szertartás alatt elcsöppenő orrot...) Aztán úgy csütörtök magasságában ösztönös belátással elengedtem ezt az egész hülyeséget. És ez egy jó döntésnek bizonyult.

Szombat reggel fél 7-kor Alanis Morisette Ironic-ját hallgatva pakoltam mackónadrágban a sörpadokat, míg Zsolti (aki akkor még nem, és már nem volt ideges) még visszafeküdt aludni; a fizikai munka végeztével lezuhanyoztam, aztán még tiszta ruhában szervezkedtem úgy fél 1-ig.
Szerencsére kész lett a hajam időben, mert az anyakönyv-vezető elfelejtette (?!?), hogy kettőkor van az esküvő - de akit érte küldtünk, az kötelességtudóan kirángatta a fürőkádból, szóval fél háromra azért feleség lett belőlem.

És megfőztünk egy kondér tárkonyos ragulevest úgy, hogy nem lett pecsétes se a menyasszonyi ruhám, se a Férjem öltönye. És aki fázott, az felöltözött, vagy hazament. Aki pedig ottmaradt velünk, az óriásit bulizott; látta a Bélás rend fáklyás szertartását, és még a menyasszonyi tortából is kapott.

A mi esküvőnknek ilyennek kellett lennie - amilyen az életünk is. Nem zökkenőmentes, nem cukormázas, ugyanakkor hiteles és békés - mert úgy állunk hozzá, ilyennek szeretjük. Újból bebizonyosodott, hogy a dolgok milyensége belülről süt át.
Aki ott volt velünk, azt hiszem, megérezte ezt. És nem nézett minket hülyének, amiért kiglancolva főzünk...;)