Ma először komolyan azt éreztem, hogy ha ezt az elméletemet + módszeremet továbbfejlesztem, akkor komoly, alanyi jogú eredményeket érhetek el a pszichológia világában is.
Az utóbbi időben sokat súrlódtunk a Férjemmel. Az volt a leginkább idegesítő az egészben, hogy nem komoly dolgokon álltunk le ölni egymást, hanem nüanszokon. Tehát egyértelműen nem elvi volt a probléma, hanem színtisztán kommunikációs, határkijelölős. Nem azzal volt a baj, hogy ki mit szeretne, sokkal inkább azzal, hogy az illető hogyan szeretné azt a bizonyos dolgot elérni, és mit hajlandó bevetni azért, hogy elérje.
Nem kevés fejtöréssel körbejártam a dolgot: minden egyes súrlódás után - mitöbb, általában közben is - mindketten úgy éreztük, hogy nem ezt akartuk, nem akartunk balhét, csak azt, hogy... Tehát mindketten a közös harmónia zászlaját lobogtatva döngöltük ütemesen a földbe egymást.
Hosszas elemezgetésem csúcspontján jutottam el arra a konklúzióra, hogy mindez be sem tudott volna következni, ha az adott élethelyzetekben mindketten varázsütésre csendben maradunk. Nem nyomjuk a saját elképzelésünket még flancos énközlésekben sem, hanem rábízzuk magunkat a másik józan ítélőképességére; és nem próbáljuk megmondani neki, hogy mit tegyen; hanem egyszerűen bízunk benne, hogy figyel ránk, és meg fogja tenni, amit tennie kell.
Mondok egy példát. Reggel van, kapkodom. Zsolti megkérdezi, hogy tud-e segíteni. Én azt mondom: igen, köszönöm; örülnék, ha elcsomagolná a laptopomat. Zsolti kérdez: hol a tokja? Elmondom. Nem találja. odamegyek, előveszem, majd epésen megjegyzem: "Ennyi erővel én is elcsomagolhatom..." Mindenki rossz szájízzel zárja az amúgy jónak induló helyzetet.
Nem arra gondolok, hogy az epés megjegyzéseket kell ilyenkor lenyelni. Azzal már az ember semmire se megy, maximum gyárt magának egy frankó kis torokgyulladást így télire. Arra gondolok, hogy egyáltalán, egyikünknek sem kellene megszólalnia egy ilyen helyzetben.
És itt jön a képbe a bizalom.
Mert ha Zsolti bízik benne, hogy tudja, mire van szükségem, és bízik abban is, hogy 30 másodperccel további keresgélés után meglesz az a laptop-táska (nem olyan nagy a lakásunk...), akkor csakúgy nem gerjeszti a viszályt, ahogyan én sem, amennyiben elhiszem, hogy a kedves férjem nem a tökét vakarja épp, hanem valami olyat keresgél, amivel a kapkodásomból segít majd ki.
Szóval arra jöttem rá, hogy egy csomószor - szinte mindig - kommunikációval pótoljuk ki a bizalmunk alapvető hiányait. Csakúgy egy felnőtt-gyerek kapcsolatban (úúúristen ott is mennyiszer!), mint egy felnőtt-felnőtt kapcsolatban. Meg akarjuk mondani a másiknak, hogy mit tegyen, mert nem bízunk benne, hogy tudja ő azt magától is.
Ugyanezt verbális kommunikáció nélkül kipróbálni nagyon vicces. Pontosan annyira abszurd helyzetek alakulnak, mint amennyire abszurd az, hogy egy másik önálló emberi lény helyett akarom eldönteni, hogy mit csináljon.
Képzeljük csak el. A párunk ül a kanapén, és filmet néz. Mondjuk már 3 órája. Mialatt mi ebédet főztünk. Tiszta sor. A legtöbb nőnek már gőzöl is a feje. Menjen az a lusta disznó mosogatni, ha már annyira se képes, hogy...No persze.
Akkor most gondoljuk végig, hogy ezt a helyzetet hogyan oldjuk meg szavak nélkül. Odamegyek, és elkezdem rángati életem párját, kivonszolom a mosogatóig, aztán otthagyom? Elég röhejes, nemde? És miért röhejes? Azért, mert konkrét erőszakkal értem el, hogy a másik azt tegye, ami az én rendszeremben helyes viselkedés a számára. Ha ugyanezt verbális erőszakkal (szemrehányás, érzelmi manipuláció, stb.) teszem, az már nem erőszak? Hogy is van ez akkor?
Azt hiszem, hogy ezeknek a típus-helyzeteknek - és ezáltal rengeteg férfi-női játszmának - a kulcsa a bizalom. A bizalom a másik fél értékeiben és értékítéletében. Abban, hogy a másik nem ok nélkül teszi éppen azt, amit tesz - és ehhez nem köteles indoklással szolgálni. És a bizalom önmagunkban - tudniillik vagyok elég értékes ahhoz, hogy a másik fél önként és dalolva felemelje majd a seggét a kanapéról, és segítségemre legyen.
A rossz - általában családi - mintákról leszokni gyötrelmesen nehéz. Felvállalni ezt a fajta bizalmat egymás irányában olyan, mint csukott szemmel ledőlni a színpadról, bízva abban, hogy a tömeg majd megtart.
Általában az meri ezt megtenni, aki tudja, hogy a lent tomboló tömeg rajongásig szereti, és bármit megtenne érte.
Egy kapcsolatban meg ez az alapvetés, nemde? :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése