"Nincsen szebb kora az emberiségnek, mint az első ifjúság évei. Azon láncok, melyek akkor köttetnek, nem szakadnak el örökké, mert nem a világban kerestünk még akkor barátokat, hanem a barátjainkban leltük fel az egész világot.”(Kölcsey)
Ezt olvastam fel ballagáskor. Azóta súlyos majd' 10 év telt el.
Mostanában érzem meg erősebben, kezd úgy istenigazából szíven ütni, mennyire igaz ez: egy-egy emlék 23-24 éves korom (amikor elkezdtem igazi felnőtt életemet, lediplomáztam, csak magamat tartottam el, stb.) előttről olyan érzéseket, kötődéseket mozgat meg bennem, amilyeneket a később köttetett kapcsolataim közül maximum a Férjem iránt táplált érzések tudnak.
Egy-egy arc; egy meghatározó alak az akkori időkből elemi erővel hat rám. Azok irányába tudok igazán megnyílni, azokat tudom ténylegesen feltétel nélkül szeretni, és elfogadni, akik abból az időből kötődnek szervesen az életemhez. Azoknak az emlékeknek van egyfajta édes-fájó nosztalgiája, amelyek azokból a (sokszor keserves) időkből származnak.
Akiket akkor ismertem és szerettem meg, egy olyan körön belülre kerültek automatice, ahol akárhány év után folytatni tudjuk a félbe hagyott mondatot; ahol bármit tehet a másik neheztelni lehet, de haragudni sosem fogok; ahol a szlengünk fele azonos, hiszen egymástól származik; ahol tudjuk, hogy ki eszi meg az olivát a pizzán; és ahol bárki megölelheti random a másikat.
Furcsa, mély érzések ezek. Pláne olyan kapcsolatok esetében, amiket már nem ápolok napi szinten, amik valamilyen módon megszakadtak.
De elég egy fotó egy közös ismerős albumában, hogy felkavarjon ízeket, illatokat, grimaszokat és félmondatokat - dolgokat, amik már irgalmatlan távoliak, ma már semmi értelmük vagy relevanciájuk, de amik mégis valahogyan a személyiségem alapját képezik.
Ott voltak, amikor "születtem".
Apropó? Megtaláltam P-t a fészbukon. És nem jelöltem be.
Ezt olvastam fel ballagáskor. Azóta súlyos majd' 10 év telt el.
Mostanában érzem meg erősebben, kezd úgy istenigazából szíven ütni, mennyire igaz ez: egy-egy emlék 23-24 éves korom (amikor elkezdtem igazi felnőtt életemet, lediplomáztam, csak magamat tartottam el, stb.) előttről olyan érzéseket, kötődéseket mozgat meg bennem, amilyeneket a később köttetett kapcsolataim közül maximum a Férjem iránt táplált érzések tudnak.
Egy-egy arc; egy meghatározó alak az akkori időkből elemi erővel hat rám. Azok irányába tudok igazán megnyílni, azokat tudom ténylegesen feltétel nélkül szeretni, és elfogadni, akik abból az időből kötődnek szervesen az életemhez. Azoknak az emlékeknek van egyfajta édes-fájó nosztalgiája, amelyek azokból a (sokszor keserves) időkből származnak.
Akiket akkor ismertem és szerettem meg, egy olyan körön belülre kerültek automatice, ahol akárhány év után folytatni tudjuk a félbe hagyott mondatot; ahol bármit tehet a másik neheztelni lehet, de haragudni sosem fogok; ahol a szlengünk fele azonos, hiszen egymástól származik; ahol tudjuk, hogy ki eszi meg az olivát a pizzán; és ahol bárki megölelheti random a másikat.
Furcsa, mély érzések ezek. Pláne olyan kapcsolatok esetében, amiket már nem ápolok napi szinten, amik valamilyen módon megszakadtak.
De elég egy fotó egy közös ismerős albumában, hogy felkavarjon ízeket, illatokat, grimaszokat és félmondatokat - dolgokat, amik már irgalmatlan távoliak, ma már semmi értelmük vagy relevanciájuk, de amik mégis valahogyan a személyiségem alapját képezik.
Ott voltak, amikor "születtem".
Apropó? Megtaláltam P-t a fészbukon. És nem jelöltem be.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése