Tini-anyu

Velem minden héten megtörténik a varázslat.

27 éves vagyok; üzemszerűen kötéltáncolok épp a felhőtlen fiatal-lét, a "nekem már mindent szabad, de kevés dolgot kötelező még" állapota és a komoly, felelős, családot alapító, kisbabára, befelé figyelésre (is) vágyó (És környezet-tudatos. És társadalmi felelősséget vállaló.) nagybetűs Felnőtt élet között. Akarom még ezt is, már azt is.
Alapesetben egy tudathasadt állapot lehetne ez az átmenet.

Aztán egyszer csak, ma reggel, ahogy a tükörbe néztem, és felváltva láttam a kattant, dög tinilányt és a gondoskodó, kölykeiért aggódó anyatigrist, megvilágosodtam.
És rájöttem, hogy velem varázslat történik, heti rendszerességgel. :)
Mert nekem már most van gyerekem. Nem is egy, van vagy 30-40. Némelyikük úgy kezel, mint Anyukát. Némelyikük úgy szívja a vérem, mint egy osztálytársét. Van, aki tanácsot kér. Van, aki megcsikiz. Akad, akit én nyugtatok meg, ha sír; én kötöm a cipőjét, én adok neki enni, inni. És van, aki összerak, ha rossz napom van. És a legtöbben egyik nap így, a másik nap úgy.
És mindenki rendszeresen hozzámbújik.

Számukra nem abszurd, nem kettős, hogy egyszerre vagyok Pótanyu és Jóbarátnő. Számukra természetes, magától értetődő, hogy mindkettő vagyok egyszerre. Ahogy az is, hogy mindkét szerepben feltalálhatom magam gördülékenyen, problémamentesen. Nekik ez nem idegen. Az volna furcsa, ha másképp lenne.

Velük, közöttük egyszerre lehetek tini és anyu. Nem kell választanom. Velük sosem kell majd. :)
Tenyerén hordoz a Sorsom.

Így neveld a sárkányodat

Az napokban abszolút, a szó szoros értelmében testközelből szemlélhetem a nagybetűs Gyermeknevelést. Úgy hozta a sors, hogy több család életébe is betekintést nyerhettem – olyan családokéba, ahol még óvodás korú, tehát az igazi, intézményes oktatás romboló hatásaiból eddig még kimaradt lurkók cseperednek.

 Sok érdekes, és rendkívül markáns tapasztalattal szolgált a sok együtt töltött óra. Például ezidő alatt egyértelművé vált számomra, hogy minden látszattal ellentétben a kismanók türelme sokkal nagyobb és tiszteletreméltóbb, mint amilyennek gondoljuk, érzékeljük – vagy mint amilyennel nagy átlagban mi magunk rendelkezünk.

Ők ugyanis – legyen szó bármilyen liberális családról is – végső soron függő pozícióban vannak, tehát hosszú távon üzembiztosan az történik velük, amit a felnőttek szeretnének. Persze, hogy odáig mennyi hisztin vagy vitán át vezet az út, azt tudják befolyásolni; ugyanakkor sok családban ez egyértelműen szélmalomharc, megnyerhetetlen csata. Így hát a kölykök kénytelenek elviselni a felnőttek véleményét, elgondolását, reakcióidejét – mert ha lázadnak is ellene, ugyanaz lesz a vége. Persze sokszor lázadnak. De ha belegondolunk: még többször nem. És végigvárják, amíg (szerintük teljesen feleslegesen) feltűrjük a ruha ujját; amíg befejezzük azt a (teljesen érdektelen) mondatot, amit valamelyik felnőtt társunknak céloztunk; amíg (dögunalmasan) pihenünk még egy kicsit; amíg (teljes testünkkel, lelkünkkel és szellemünkkel) odafigyelünk rájuk.

Nehéz ebben a dologban jó, élhető kompromisszumot találni; úgy kijelölni mindannyiunk határait, hogy a lehető legkevésbé sértsük egymáséit. Mindemellett nagyon fontosnak tartom, hogy néha mi, nagy, okos felnőttek is elgondolkodjunk rajta, hogy vajon mennyi belenyugvásba kényszerítjük bele a körülöttünk élő gyerekeket; az elvárásaink, szabályaink közül mennyi szolgálja a kismanók biztonságát, és mennyi a mi kényelmünket, félénkségünket, gyanakvásunkat, előítéleteinket.

Nem gondolom, hogy utóbbiak nem fontosak. Főképp azért nagyon lényegesek, mert pont ezek kapcsán tanul meg egy gyerek alkalmazkodni, tiszteletben tartani a másikat, együtt működni a másik fél gyengeségeivel és korlátaival.

Ugyanakkor nagyon fontos, hogy ezeknek a korlátainknak mi magunk legyünk tudatában; s mi magunk hívjuk fel a gyerekek figyelmét: a felnőtt sem tökéletes, nem isten – s mint ilyen, néha megértésre, hozzá való idomulásra szorul.

Sokkal rosszabb, ha erre egy kölyök magától jön, magától érez rá. Elvész benne a hitelességünk, hiszen jogosan érezheti úgy, több hibánkat, több „titkunkat” ismeri, mint mi magunk.