Írásaim ön- és közismeretem morzsáiból épülnek: saját szemüvegemen keresztül mutatom a saját világomat - és talán a Tiédet is.
Napi Coelho:
"Az utazás soha nem pénz, hanem bátorság kérdése." Paulo Coelho
2014. május 9., péntek
Tini-anyu
Velem minden héten megtörténik a varázslat.
27 éves vagyok; üzemszerűen kötéltáncolok épp a felhőtlen fiatal-lét, a "nekem már mindent szabad, de kevés dolgot kötelező még" állapota és a komoly, felelős, családot alapító, kisbabára, befelé figyelésre (is) vágyó (És környezet-tudatos. És társadalmi felelősséget vállaló.) nagybetűs Felnőtt élet között. Akarom még ezt is, már azt is.
Alapesetben egy tudathasadt állapot lehetne ez az átmenet.
Aztán egyszer csak, ma reggel, ahogy a tükörbe néztem, és felváltva láttam a kattant, dög tinilányt és a gondoskodó, kölykeiért aggódó anyatigrist, megvilágosodtam.
És rájöttem, hogy velem varázslat történik, heti rendszerességgel. :)
Mert nekem már most van gyerekem. Nem is egy, van vagy 30-40. Némelyikük úgy kezel, mint Anyukát. Némelyikük úgy szívja a vérem, mint egy osztálytársét. Van, aki tanácsot kér. Van, aki megcsikiz. Akad, akit én nyugtatok meg, ha sír; én kötöm a cipőjét, én adok neki enni, inni. És van, aki összerak, ha rossz napom van. És a legtöbben egyik nap így, a másik nap úgy.
És mindenki rendszeresen hozzámbújik.
Számukra nem abszurd, nem kettős, hogy egyszerre vagyok Pótanyu és Jóbarátnő. Számukra természetes, magától értetődő, hogy mindkettő vagyok egyszerre. Ahogy az is, hogy mindkét szerepben feltalálhatom magam gördülékenyen, problémamentesen. Nekik ez nem idegen. Az volna furcsa, ha másképp lenne.
Velük, közöttük egyszerre lehetek tini és anyu. Nem kell választanom. Velük sosem kell majd. :)
Tenyerén hordoz a Sorsom.
2014. május 3., szombat
Így neveld a sárkányodat
Az napokban abszolút, a szó szoros értelmében testközelből
szemlélhetem a nagybetűs Gyermeknevelést. Úgy hozta a sors, hogy több család
életébe is betekintést nyerhettem – olyan családokéba, ahol még óvodás korú,
tehát az igazi, intézményes oktatás romboló hatásaiból eddig még kimaradt
lurkók cseperednek.
Sok érdekes, és
rendkívül markáns tapasztalattal szolgált a sok együtt töltött óra. Például
ezidő alatt egyértelművé vált számomra, hogy minden látszattal ellentétben a kismanók
türelme sokkal nagyobb és tiszteletreméltóbb, mint amilyennek gondoljuk,
érzékeljük – vagy mint amilyennel nagy átlagban mi magunk rendelkezünk.
Ők ugyanis – legyen szó bármilyen liberális családról is –
végső soron függő pozícióban vannak, tehát hosszú távon üzembiztosan az
történik velük, amit a felnőttek szeretnének. Persze, hogy odáig mennyi hisztin
vagy vitán át vezet az út, azt tudják befolyásolni; ugyanakkor sok családban ez
egyértelműen szélmalomharc, megnyerhetetlen csata. Így hát a kölykök
kénytelenek elviselni a felnőttek véleményét, elgondolását, reakcióidejét –
mert ha lázadnak is ellene, ugyanaz lesz a vége. Persze sokszor lázadnak. De ha
belegondolunk: még többször nem. És végigvárják, amíg (szerintük teljesen
feleslegesen) feltűrjük a ruha ujját; amíg befejezzük azt a (teljesen
érdektelen) mondatot, amit valamelyik felnőtt társunknak céloztunk; amíg
(dögunalmasan) pihenünk még egy kicsit; amíg (teljes testünkkel, lelkünkkel és
szellemünkkel) odafigyelünk rájuk.
Nehéz ebben a dologban jó, élhető kompromisszumot találni;
úgy kijelölni mindannyiunk határait, hogy a lehető legkevésbé sértsük
egymáséit. Mindemellett nagyon fontosnak tartom, hogy néha mi, nagy, okos
felnőttek is elgondolkodjunk rajta, hogy vajon mennyi belenyugvásba
kényszerítjük bele a körülöttünk élő gyerekeket; az elvárásaink, szabályaink
közül mennyi szolgálja a kismanók biztonságát, és mennyi a mi kényelmünket,
félénkségünket, gyanakvásunkat, előítéleteinket.
Nem gondolom, hogy utóbbiak nem fontosak. Főképp azért
nagyon lényegesek, mert pont ezek kapcsán tanul meg egy gyerek alkalmazkodni,
tiszteletben tartani a másikat, együtt működni a másik fél gyengeségeivel és
korlátaival.
Ugyanakkor nagyon fontos, hogy ezeknek a korlátainknak mi
magunk legyünk tudatában; s mi magunk hívjuk fel a gyerekek figyelmét: a felnőtt
sem tökéletes, nem isten – s mint ilyen, néha megértésre, hozzá való idomulásra
szorul.
Sokkal rosszabb, ha erre egy kölyök magától jön, magától
érez rá. Elvész benne a hitelességünk, hiszen jogosan érezheti úgy, több
hibánkat, több „titkunkat” ismeri, mint mi magunk.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)