Így neveld a sárkányodat

Az napokban abszolút, a szó szoros értelmében testközelből szemlélhetem a nagybetűs Gyermeknevelést. Úgy hozta a sors, hogy több család életébe is betekintést nyerhettem – olyan családokéba, ahol még óvodás korú, tehát az igazi, intézményes oktatás romboló hatásaiból eddig még kimaradt lurkók cseperednek.

 Sok érdekes, és rendkívül markáns tapasztalattal szolgált a sok együtt töltött óra. Például ezidő alatt egyértelművé vált számomra, hogy minden látszattal ellentétben a kismanók türelme sokkal nagyobb és tiszteletreméltóbb, mint amilyennek gondoljuk, érzékeljük – vagy mint amilyennel nagy átlagban mi magunk rendelkezünk.

Ők ugyanis – legyen szó bármilyen liberális családról is – végső soron függő pozícióban vannak, tehát hosszú távon üzembiztosan az történik velük, amit a felnőttek szeretnének. Persze, hogy odáig mennyi hisztin vagy vitán át vezet az út, azt tudják befolyásolni; ugyanakkor sok családban ez egyértelműen szélmalomharc, megnyerhetetlen csata. Így hát a kölykök kénytelenek elviselni a felnőttek véleményét, elgondolását, reakcióidejét – mert ha lázadnak is ellene, ugyanaz lesz a vége. Persze sokszor lázadnak. De ha belegondolunk: még többször nem. És végigvárják, amíg (szerintük teljesen feleslegesen) feltűrjük a ruha ujját; amíg befejezzük azt a (teljesen érdektelen) mondatot, amit valamelyik felnőtt társunknak céloztunk; amíg (dögunalmasan) pihenünk még egy kicsit; amíg (teljes testünkkel, lelkünkkel és szellemünkkel) odafigyelünk rájuk.

Nehéz ebben a dologban jó, élhető kompromisszumot találni; úgy kijelölni mindannyiunk határait, hogy a lehető legkevésbé sértsük egymáséit. Mindemellett nagyon fontosnak tartom, hogy néha mi, nagy, okos felnőttek is elgondolkodjunk rajta, hogy vajon mennyi belenyugvásba kényszerítjük bele a körülöttünk élő gyerekeket; az elvárásaink, szabályaink közül mennyi szolgálja a kismanók biztonságát, és mennyi a mi kényelmünket, félénkségünket, gyanakvásunkat, előítéleteinket.

Nem gondolom, hogy utóbbiak nem fontosak. Főképp azért nagyon lényegesek, mert pont ezek kapcsán tanul meg egy gyerek alkalmazkodni, tiszteletben tartani a másikat, együtt működni a másik fél gyengeségeivel és korlátaival.

Ugyanakkor nagyon fontos, hogy ezeknek a korlátainknak mi magunk legyünk tudatában; s mi magunk hívjuk fel a gyerekek figyelmét: a felnőtt sem tökéletes, nem isten – s mint ilyen, néha megértésre, hozzá való idomulásra szorul.

Sokkal rosszabb, ha erre egy kölyök magától jön, magától érez rá. Elvész benne a hitelességünk, hiszen jogosan érezheti úgy, több hibánkat, több „titkunkat” ismeri, mint mi magunk.