Hiszek.
Valamiben, amit néhányan Istennek hívnak, mások végzetnek, karmának, megint mások véletlennek.
Én Sorsnak nevezem, és meggyőződésem, hogy ha nem is irányítója, de kísérője az életemnek. Fogja a kezem, amikor épp rossz irányba haladok; nem hagy belezúgni a szakadékba, vagy egyetlen döntéssel tönkretenni az életemet; ugyanakkor vállon is vereget, amikor megtalálom a nekem megfelelő, nekem tökéletes irányt.
Most sincs ez másképp. Az utóbbi időben - fél éveben talán - fokozottan érzem a jelenlétét, a "jeleket", ahogy Apuval hívjuk ezt.
Mert ahogy elengedtem valakit, akivel már nem volt dolgunk egymással, mellettem volt, és nem hagyta, hogy egy átgondolatlan, érdemtelen választással meneküljek - cserébe az utamba rendelt Valakit, aki igencsak ÉRDEMESnek bizonyul nap, mint nap, azóta is;
mert amint képes voltam meghozni a döntést: önálló életet kezdek az önálló, saját otthonomban, az utamba rendelt egy lehetőséget, amivel megteremthetem mindennek az anyagi alapjait;
mert szakmailag olyan lehetőségeket kaptam, amelyekkel bizonyíthattam a rátermettségemet; olyan szövetségesekkel, mentorokkal találkoztam, akik révén végül januárra a hivatásom terén is révbe értem most egy időre;
és mert éppen akkor kaptam derült égből lehetőséget a váltásra, amikor munka-téren már a kiégéssel küzdöttem.
Mindennek a tetejébe tegnap Aput felvették egy Neki való pozícióra, Budapestre.
Aminek eredményeképp egy utcában fogunk dolgozni...
Nincs jobb érzés annál, mint amikor az apró összeillésekből, összerezgésekből, a mozaik pirinyó darabkáiból lassan, de biztosan kibontakozik végre a kép...
Én pedig hiszek. Magunkban. Rendületlenül. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése