Tini-anyu

Velem minden héten megtörténik a varázslat.

27 éves vagyok; üzemszerűen kötéltáncolok épp a felhőtlen fiatal-lét, a "nekem már mindent szabad, de kevés dolgot kötelező még" állapota és a komoly, felelős, családot alapító, kisbabára, befelé figyelésre (is) vágyó (És környezet-tudatos. És társadalmi felelősséget vállaló.) nagybetűs Felnőtt élet között. Akarom még ezt is, már azt is.
Alapesetben egy tudathasadt állapot lehetne ez az átmenet.

Aztán egyszer csak, ma reggel, ahogy a tükörbe néztem, és felváltva láttam a kattant, dög tinilányt és a gondoskodó, kölykeiért aggódó anyatigrist, megvilágosodtam.
És rájöttem, hogy velem varázslat történik, heti rendszerességgel. :)
Mert nekem már most van gyerekem. Nem is egy, van vagy 30-40. Némelyikük úgy kezel, mint Anyukát. Némelyikük úgy szívja a vérem, mint egy osztálytársét. Van, aki tanácsot kér. Van, aki megcsikiz. Akad, akit én nyugtatok meg, ha sír; én kötöm a cipőjét, én adok neki enni, inni. És van, aki összerak, ha rossz napom van. És a legtöbben egyik nap így, a másik nap úgy.
És mindenki rendszeresen hozzámbújik.

Számukra nem abszurd, nem kettős, hogy egyszerre vagyok Pótanyu és Jóbarátnő. Számukra természetes, magától értetődő, hogy mindkettő vagyok egyszerre. Ahogy az is, hogy mindkét szerepben feltalálhatom magam gördülékenyen, problémamentesen. Nekik ez nem idegen. Az volna furcsa, ha másképp lenne.

Velük, közöttük egyszerre lehetek tini és anyu. Nem kell választanom. Velük sosem kell majd. :)
Tenyerén hordoz a Sorsom.