Ön-terápia

Kellene egy időkorlát nélküli pszichológus, akiről el tudom hinni, hogy nem ítél meg a morális elvei alapján; nem kell hozzá rendszeresen járni, csak most, lélekhányni; és aki nem akarja, hogy ügyesen elfejlődjek A-ból B-be, csak egyszerűen pártatlanul meghallgatja, ami a szívemet nyomja; aztán őszintén elmondja a véleményét; és segít elhinni, hogy nem én csinálom már megint elképesztően szarul...

Merthát...haladjunk időrendben:

A nyári csodaországomban ott segítek, ahol tudok; jóindulatú vagyok mindenkivel; figyelek, kérdezek, idomulok, ahol tudok. Érvényesítem a rám bízott érdekeket, de mindig úgy, hogy minden fél jól járjon. Élvezem az életemet, de nem más kárára.
Mégis, többen vannak, akik utálnak, akik ellenfelüknek, urambocsá' ellenségüknek tartanak; és ennél még többen, akik összesúgnak a hátam mögött. Persze, vannak dolgaim. Kinek nincsenek. De - én úgy érzem, legalább - igyekszem.

Aztán ott a munkahelyem. Ahol persze teljesen más rendszerben és szemléletben működöm, mint a kollégáim bármelyike. És ennek értelmében abszolút más szabályrendszert érzek magamra nézvést érvényesnek, mint ők. Mindemellett próbálok segíteni nekik; ha megkérnek valamire, megteszem; öniróniával szemlélem a bénázásaimat azokban a dolgokban, amik számukra magától értetődőek, nekem meg tök vadidegenek; és megint csak: jól érzékelhetően herótjuk van tőlem. Mert persze: én elmegyek korábban, ha nincs munkám. És persze, nem mindig mosogatom el aznap a saját bögrémet, és néha a hűtőben is bent felejtek valamit. És oké, el is mondom, ha valamivel gondom van. Mondjuk, hogy ne minden feladatot 6 perccel a buszom indulása előtt mondjanak...De ugyanakkor: igyekszem. És ezt nem is rejtem véka alá.

És ott az edzéseink helyszíne is. 3 éve dolgozunk együtt; mindig korrekt voltam, sosem vertem át senkit. Olyasmit építettem ki, amit nem sokan (náluk senki); és működtetem nap, mint nap. Amikor változtak a feltételek, hozzájuk idomultam. Amikor ki akarták húzni a lábam alól a szőnyeget, mindig udvariasan kértem először, hogy ezt talán nem kellene. Mikor megszegték a párbajkódexet, mindig figyelmeztettem előbb, csak azután változtam én is agresszív kismalaccá. És utálnak. Összesúgnak a hátam mögött itt is; folyamatos bírálatok kereszttüzében dolgozom, és semmiféle támogatást nem kapok - még abban sem, amiben támogatom őket.
Igen, mert még mindig támogatom...

Tudom, hogy egy arrogáns köcsög vagyok. Tudom, hogy érdekérvényesítésből csillagos hatos vagyok, mert rábeszéltem a tanárt, hogy a megbukott csoporttársam jegyét is adjuk hozzá az enyémhez, hadd javítsa az átlagot...Tudom, hogy mindenki a saját szempontját nézi, node könyörgök: ÉN IGYEKSZEM a másét is! Én tartom magam az együttélés szabályaihoz. És próbálok fejlődni, amikor rájövök, hogy nem sikerült. Elismerem a hibáimat, és igyekszem változtatni rajtuk. Megbocsájtok az embereknek. És bocsánatot kérni is szoktam.

Sok ez nekem, mert azt gyanítom, hogy egy élhetetlen vadállat lettem; közben meg pont azt hittem, hogy a másik irányba haladok gőzerővel.
Nem értem. És ez mérhetetlen szomorúsággal és félelemmel tölt el. És legfőképp: bizonytalansággal.