Mátéval az élet

Épp abban a fázisban vagyok, amikor sehová sem megyek egyedül.
Tudom, ez még évekig így is marad; de most tényleg minden történés közös: közösen csikar a hasunk a túladagolt gyümölcs után; közösen fáradunk el a kürtőskalács-sütésben; közösen alszunk jót, amikor lehűl kicsit a levegő. Ez most nem a királyi többes. Abszolút józan, paraszti többesben van így.

Tudom, bizonyára lesznek ebben még hullámvölgyek (Bár most elgondolkodom: muszáj, hogy legyenek? Csak az a hullámvölgy, amit annak élek meg, nem!?), de Mátéval az élet pillanatnyilag roppant nyugodt és egyszerű. Kicsit lassabbak és kicsit megfontoltabbak vagyunk így együtt; olyanok, amit ha nem tudnám, hogy az ő keze van a dologban, még "lustá"-nak is titulálhatnék.
Ugyanakkor minden eddigi elképzelésemnél flottabbul tudom menedzselni az életünket: mennek a táborok, rend van itthon, nincs semmiben elmaradás.

Én pedig a messzemenőkig hálás vagyok ennek az égből-pottyant kiskrapeknak; a Kisfiunknak, amiért ennyire békésen, elfogadóan éli az amúgy, külső szemlélők számára őrültnek és sokszor feje tetejére fordultnak mondott életünket. (Talán az lehet a dolog kulcsa, hogy Máté nem "külső szemlélő", ő ebbe érkezett, talán ebbe akart megérkezni...) Hálás vagyok, amiért egyértelműen a tudtomra adja, amikor valami éppen sok vagy kevés Neki; így elég, ha figyelek és reagálok, nem kell még találgatnom is.
És elképesztően hálás vagyok, amiért engedi, hogy tegyem, amit szeretek, amiért élek, amitől én vagyok én.

Máté Kincsem! Ha megnősz, és máshoz lesz kedved: hát nem leszel túravezető, mint Anyu és Apu! (Persze, ha lesz kedved hozzá, mindenre megtanítunk, amit csak tudunk! És ebben biztosan többen is besegítenek majd!)
De KÖSZÖNJÜK, hogy segítesz benne, hogy mi azok legyünk (maradjunk?), akik.