A könyökömön jön ki...

(a másik könyökömön...)

...az elmúlt 11 hét.

Lám-lám, milyen beszédes a magyar nyelv: így fogalmaz, és nekem tényleg kijött a könyökömön az elmúlt hetek fáradtsága, nyomása, új helyzete, nemalvása, alkalmazkodási kényszere. (Amit melleslg imádok a Kispocokkal együtt, aztán mégis!)

Nem emlékszem, hogy beütöttem volna, de amikor az ember konstans egy 6 és fél kilós kisbabával zsonglőrködik, akkor szerintem ennél komolyabb dolgok felett is hajlamos elsiklani...Az viszont vitathatatlan, hogy valami érte a bal könyökömet: vagy a sok terhelés, vagy valami külső behatás miatt tojásnyira duzzadt, és elképesztően fáj.

Mennék én orvoshoz, de a kórházi viszonylatok elég kilátástalanok; pláne úgy, hogy Máté másfél óránként azért szeret összebújni és eszegetni egy kicsit...Meg aztán: nem is hiszem, hogy röntgen, az ultrahang, az esetlegesen felírt gyógyszer használna...
Szerintem az használ, ha megpróbálom egy kicsit kipihenni az elmúlt már majdnem 3 hónap fáradalmait.

Merthogy pont akkor ütött be ez a traumatológiai eset, amikor már testileg-lelkileg is kezdtem a fáradtság mélypontjára kerülni.
Nem véletlen. Ahogy a fenti szólás is mondja...

Baba-diéta ;)

Kajakóma

Minden modern diéta úgy kezdődik, hogy amennyiben nem akarunk pufók ufók lenni, felejtsük el a ritkán, óra szerinti nagy zabálásokat; a lakoma-szerű reggeli-ebéd-vacsora helyett törekedjünk inkább több apró étkezés beiktatására a nap folyamán elszórtan, rövid időközönként.

Valljuk be, a mai embernek - tisztelet a ritka kivételnek - ez nehéz. Szeretünk egyszerre sokat, jóllakásig enni, abszolúte nem természetes állapotunk a gyakori rágcsálás.

Snitt.

Minden modern szoptatásról szóló könyv, prospektus vagy cikk úgy kezdődik, hogy a babánkat szoptassuk igény szerint: azaz adjunk neki enni, ahányszor csak kér, ne ragaszkodjunk makacsul a 3 óránkénti etetéshez, ahogy anyáink, nagyanyáink, és még annyi generáció tagjai tették. A baba remekül érzi és jelzi, mikor éhes: annyi a dolgunk, hogy ezt elhiggyük neki, és tápláljuk, amikor táplálkozni szeretne.

A babának ez a természetes. A nagyinak, anyósnak, rokonoknak, szomszédnéninek meg az, hogy "akkor kell enni, amikor evés-idő van". És kinevetnek (megtörtént!!!), hogy éjszaka is szoptatok, hiszen akkor meg ugyebár aludni kell.
Közben meg aerobikra járnak, Diéta és fitness-t olvasnak, paleóznak, figyelnek a táplálkozásukra, és egytől egyig küzdenek a kilóikkal...

Azt hiszem, nekem - aki baba-koromban azt szoktam meg, hogy csak akkor kapok enni, amikor annak van az ideje (és szoktatott erre édesanyám a legnagyobb körültekintéssel, és szeretettől vezérelve), viszont cserébe ezen alkalmakkor bizony tele kell ennem a pocakomat, mert a következő étkezés viszonylag soká lesz - szóval nekem nagyon nehéz lesz már megtanulnom sokszor enni keveset, és nem degeszre enni magamat naponta egyszer-kétszer. (Az "akkor eszem, amikor éhes vagyok" egyébként már megy. Az étkezések komform ideje már hidegen hagy.)
És kíváncsian várom, hogy vajon a pillanatnyilag igény szerint szoptatott, és a későbbiekben is az éhségéhez igazodva táplálni tervezett Máténak vajon mi lesz a természetes. Úgy jól érezni magát, ha teljesen kiürül a gyomra, aztán degeszre tölti (ahogy én jól érzem magamat); vagy mindig csak kicsit nyamnyogni, és nem megvárni a nagy éhséget sem...Ahogy az okos dietetikusok tanácsolják.