Már nem emlékszem, hogy mi mi után történt pontosan. Vannak előttem képek, hangok, érzések, de nincs meg filmszalag-szerűen: ahogy ez a különleges, feloldódós élményekkel már lenni szokott.
Vártunk. Nagyon sokáig vártunk arra, hogy végre elindulhassunk együtt, ezen az közös úton, közös próbatételen. Nyugodt voltam, bíztam magamban, Mátéban, tudtam, hogy rendben leszünk együtt.
Nehéz volt? Igen. Voltak pontok, amikor azt éreztem, nem bírom tovább? Igen. Volt, amikor mindketten, együtt sírtunk? Igen. Belül mélyen tudtam, hogy ketten, egy csapatként mégis bírni fogjuk? IGEN.
Olyan erőt éreztem magamban, amit nagyon ritkán korábban. Mondják, hogy az anyaság megacéloz: már tudom, hogy tényleg így van.
És persze, látszólag nem úgy történt, ahogy az ideális lett volna. Nem úgy történt, ahogy el lehetett tervezni. Nem lett a vége a nagykönyvben megírt, csont nélküli "tökéletes" eredmény. Nem lett az, mert emberek vagyunk mindketten; mert nem lehet magunkat, egymást programozni; mert egy ilyen helyzetben nincs helye az elvárásoknak és a ragaszkodásoknak.
Nem úgy fejeztük be, ahogy szerettük volna. Úgy fejeztük be, ahogy tudtuk.
És - ezúttal, végre egymást érezve, együtt rezegve - úgy, ahogy mindkettőnknek a legjobb élmény maradhatott!
9 hónap kellett ahhoz, hogy végre legyen egy olyan közös élményünk, erőpróbánk is, aminek a végére ezt az utolsó mondatot is teljes szívemmel oda merem, oda tudom írni.
És most megadatott!
Köszönjük, Ultrabalaton 2016! Maximálisan terápiás voltál!
