Vannak napok, amikor ellenállhatatlanul magával ragad a mindent elsöprő és felülíró pesszimizmus. Nem, nem azokra a napokra gondolok, amikor TÉNYLEG minden balul üt ki, épp ellenkezőleg. Azokra, amikor SEMMI OK az aggodalomra vagy kétségbeesésre. Én mégis megteszem. Morgok, dohogok, sírok, aggódom és dühöngök.
Pár éve már használom a "démonok" képét. Démonjaink mindannyiunknak vannak: kinek több, kinek kevesebb; kinek ezzel, kinek mással kapcsolatban. Démon száll rám, amikor nem hiszem el, hogy nem kell többet koplalnom, mert bármennyit eszem, ugyanennyi kiló leszek; de démonok űznek a konstans 150%-os teljesítmény és a folytonosan padlóra-egy-porszem-se rendben lévő lakás felé is.
A démonom fura lények. Mikor erősebbek, mikor gyengébbek, mint az éppen aktuális akaraterőm. Azt persze (legalább elméletben) jó tudni róluk, hogy Nálam sosem lehetnek erősebbek - mivel én alkotom őket. Maximum ugyanolyan erősek vagyunk, és egy életen át elkommandózunk egymás életének keserítésére. Azaz: az enyémre; azt hiszem, egy démonnak nincs ilyen értelemben élete. Piff. Ő nyert: neki nincs vesztenivalója.
Na igen, erre gondolok pesszimizmus alatt.
Szóval vannak napok, amikor megszáll ez a fajta állandó és mindenre kiterjedő negatív gondolkodás; amikor "rám száll a pesszimizmus démona".
Elgondolkodtam, vajon miért nem tudjuk ezeket a démonokat félredobni, elsöpörni, elfújni, mint egy pihét...Hiszen belőlünk táplálkoznak, azaz abszolút hatalmunk és kontrollunk van fölöttük.
A válasz triviálisabb és egyszerre nevetségesebb és ijesztőbb volt a vártnál. Ezek a démonok immáron 23 éve az életem részei és fő alakítói. Nem változtatott rajtuk sem személyi, sem környezeti változás; "számíthattam rájuk" boldogságban és veszteségben, életem legmélyebb és legmagasabb pontjain egyaránt. Következetesebben irányítottak, mint a szüleim és kiszámíthatóbban befolyásoltak bármilyen körülménynél. Ha féltem, hozzájuk menekültem, hiszen "tudni, hogy valami borzalmas lesz még mindig jobb, mint egyáltalán nem tudni, hogy milyen lehet...".
Ha rossz társak is; ha követelőző, felemésztő, bántalmazó társak is - a démonok immár 23 éve társaim.
Megválni tőlük annyi, mint elrúgni magamat a talajtól, és leszámolva a gravitációval repülni, szárnyalni a végtelenbe és tovább - a félelmetesen izgalmas ismeretlenbe.
A gravitációról nem mi döntünk - a démonokról már inkább. De nem szabad önhittnek lennünk: az, hogy erősebbek vagyunk náluk, hogy felülkerekedünk rajtuk, csak a kezdet. Az igazi győzelem még nem ez. Ahhoz, hogy kilépjünk a bűvkörükből le kell győznünk még valamit: önnön ragaszkodásunkat a biztonsághoz, az állandósághoz.
Nagypapám szerint (akit már nem ismerhettem; alábbi mondását viszont milliószor hallottam édesapámtól) az a legnagyobb hadvezér, aki önmagát győzi le.
Mernünk kell nagyot álmodni.
Addig viszont ne morgolódjunk se a gravitáció, se önnön korlátaink miatt! ;)
Ezt értem.
VálaszTörlésAz én démonom valami olyan, mint a cápának az, hogy nincs kopoltyúja, vagyis nincs pumpája arra, hogy átnyomja magán a vizet, benne az oxigénnel.
Én is megyek előre, s ha meg kell állnom, megfulladok. A problémákat magam előtt látom, mint a szöget a kalapács, és, ahogy a kalapácsnak is a szögreütés az élete értelme, nekem is az, hogy megoldjuk a problémákat. Lehetőleg úgy, hogy közben meg se sérüljek bele, - ahogy a kalapács feje sem sérül meg egy szeg beütésekor.
Ilyen értelemben ez akár lehet egy olyan démon, mint amiről Te írsz. De nekem erre, ha úgy tetszik, szükségem van, hogy menjek előre.
Persze az is igaz, hogy a cápa se valami érzelmileg kifinomult alkat, s lehet, hogy én is azért vagyok elefánt a porcelánboltban.
Jézusom, már szinte csak képekben beszélek, hát ez szörnyű, miért nem mondom ki, az igazat?!
Az én démonom tehát az oxigénnel együtt jár át rajtam, és úgy érzem, hogy más démonon nem is nagyon zargat engem. Ja de. Le kellene fogyni.
öt éves korom óta. Szerinted menni fog? Most 53-asan?
Ugyanígy:
A játék tehát megy tovább:
penészes a fal, lepucoljom,
büdös lesz tőle a lakás: kiszellőztetem,
lecseszést kapok érte: jóváteszem,
fel kell tenni az erkélykorlát: intézkedem,
koszos lesz tőle a nagyszoba: feltakarítom,
stb.
Közben, ha megállok, és nincs ilyen dolgom, akkor már hiányzik, mint tűzoltónak a tűz. (jujj! bocs)
Papa