Történt a minap, hogy a napsütötte téli városban sétálva jól elhatároztam, hogy márpedig velem milyen nagyon ki van éppen babrálva.
Nem mintha konkrét, kézzelfogható információim lettek volna ezügyben. Nem, korántsem.
Én mégis makacsul a fejembe vettem, hogy az index-leadás határideje márpedig múlt pénteken lejárt. Elkéstem vele, tehát egy egész féléven át elesek a jól megérdemelt ösztöndíjtól. Nonszensz. Pedig sehol nem is hirdették meg a határidőt. És mégis megvonják az ösztöndíjamat. Fellebbezésnek helye NINCS. Újabb ok, hogy utáljam az ELTÉ-t. Kizsákmányoló bürokratikus barmok.
És persze a könyvtár is. Két hét késedelem alatt 1700 Ft-nyi tartozásom gyűlt össze. Nincs is nálam annyi pénz! A könyvtárnak nem arról kellene (!!!) szólnia, hogy olcsón tegyék elérhetővé az olvasást mindenki számára? Hát tehetek én arról, hogy munka mellett egyszerűen kimennek a fejemből ezek az oktalan és felesleges határidők? 1700 Ft. Kész rablás! Ennél már az is ésszerűbb lenne, ha vissza se vinném a könyveket. Az eszmei értékük sem lehet több. Miért az kapja a pofonokat, aki dolgozik, lép, tesz a közös ügyért, önmagáért és a fejlődésért?
Ruhatár, némi ön-tréning, hogy majd hogyan is fogom civilizált formában jól megmondani a frankót mindenkinek. Könyvtár. Húúú, az idősebb könyvtáros néni van. Tuti, hogy még le is fog szidni. Nem elég, hogy fizetek, még hallgathatom is. Tisztára, mint az oviban. Elmennek a bánatba!
"Aztán máskor figyeljen egy kicsit jobban a határidőkre! Két hete lejártak a könyvei. Most 1700 Ft-ot kellene fizetnie..."
Kellene?!? Hogyhogy csak kellene? Ezek szerint nem KELL? Még a könyvtár előtt sem tértem teljesen magamhoz. A néni ELENGEDTE a késedelmi díjat. Nem kellett veszekedni, érvelni, meggyőzni, meghatni. Semmit nem kellett mondanom. Elengedte magától. Emberségből.
Mondanom sem kell, a Tanulmányi Osztályon kiderült: az index-leadás határideje február 5.
Ennyit a Nyuszikáról, a kecskéről meg a fűnyíróról...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése