Freud bácsi a markába röhög...

Tisztán emlékszem, ahogy 13 évesen röhögtünk a csajokkal a nyári táborban, amikor a rendkívül kulturált (mindemellett nem kicsit bálványozott) fiúk ilyenekkel osztották egymást: "Te agyoniskolázott!" Mikor előadtam megtérvén a szülői házba a riposztot, az egész család a hasát fogta. Az "agyoniskolázott" nálunk szállóigévé nőtte ki magát, amolyan félig dicséret, félig fricska az okoskodónak.
Mit tagadjam: idő közben agyoniskolázott lettem. Lassan kinövöm az iskolapadot, és nem hiába koptattam az ELTÉ-s (a nyári táboros fiúkéhoz mérhető kulturáltságú) WC-deszkát: szép művű, érzékeny portrékat tudok festeni a környezetemben élők lelki nyavalyáiról és saját-gyártmányú nyűgeiről, kevésbé produktív és építő jellegű szokásaik okairól és funkciójáról, és mentségemre legyen mondva: elég gyakran a megoldásról is van elképzelésem, és hagyom magamat lebeszélni, ha egy-egy meglátásom, megérzésem ebben az esetben félrecsúszott.
Amikor viszont magamat elemzem, nem szól vissza bizony senki, hogy túlzásba estem, félreértelmeztem a jeleket, túláltalánosítottam vagy túlmisztifikáltam. Ideális terep bimbózó pszichológusi tudatom számára.
Így aztán pillanatnyilag bizton tudom, hogy a vissza-visszatérő száj-állkapocs-arc-torok fájásom nem heveny megfázás eredménye (és így nem követeli a rövid kék kabát lecserélését a hosszú, Zolitól kapott zöldre), hanem pszichoszomatikus tünete a munkahelyi stressz és monotónia rám gyakorolt romboló hatásának. Magyarul fáj a torkom, mert sokat kell emelt hangon osztanom az észt pöttöm és eleven hallgatóságom népes csoportjának. És ez engem zavar. A torkom-állkapcsom-arcüregem meg ettől fáj. Nem attól, hogy erőltetem, és nem is attól, hogy az utóbbi hetekben rekord-hidegek vannak Budapesten.
Freud bácsi a markába röhög: "Te agyoniskolázott, Te!"