Fel!

Nos, azt hiszem, a klasszikus, gyorsasági-merészségi-kihaénnem spormászás soha nem lesz az én asztalom.
Nem mintha nem volnék az a klasszikus, virtigli versenyszellem. Hohohó, de még mennyire, hogy az vagyok. Ha valaminél lehet jobban, hát én bizony megpróbálom, és ki vagyok akadva, ha nem sikerül, majd addig csinálom, amíg mégis.
A mászásba viszont egyáltalán nem ezért szerettem bele.
A mászás számomra a megkomolyodás, a fogcsikorgatva felnövés, a felelősség nem csak felvállalásának, de kifinomult, mértékletes kezelésének az iskolája - ezért olyan katartikus szinte minden pillanata.
Mert lehet mászni lendületből, dühből, elhatározásból, teljesítmény-kényszerből, magamutogatásból, és még sok másból is. A legtöbb stációt már magam is megjártam az elmúlt 2-3 hónap alatt.
Mászni viszont - legalábbis nekem - nem ezért érdemes.
Érdemes azért, hogy megérezd a határaidat. Hogy tudd, meddig mehetsz el úgy, hogy akár ne is fogna a biztosító-kötél (persze az mindig fog, ez csak elmélet); tudd, hogy hol jön az a határ, ahol régen elöntötte az agyadat az adrenalin - ettől eltérően ma már csak leszólsz a biztosítónak, hogy figyeljen, lehet, hogy esés lesz, aztán megpróbálod, és általában kisebb erőlködéssel sikerül a kunszt; ismerd meg az érzést, hogy milyen csupán rágondolni, ahogy az izzadt kezed lecsúszik egy apró fogásról, és már be is következett a dolog; hogy tudd, mennyit vállalhatsz be, és mikor kell pihenned, mielőtt nekifutsz újra. Aztán újra. És megint.

Érdemes, mert megérzem test, szellem és lélek egységét; amikor a három egyesül, sikeres a mászás. Olyan pályát választasz, ami optimális kihívást rejt, tudod, eldöntötted, hogy képes vagy a kivitelezésre, és a fizikumod ennek megfelelően jár el. Érzékeny szenzor ez a lelki-szellemi problémákra, mert elég csak egy fél gondolat másfelé, a kudarcra, a félelemre, máris tehetetlenül lógsz a kötélen.
Szeretek mászni, mert nincs tét. Csak én vagyok és az univerzum, a meghódítandó terep végtelen, én mindig csak egy szeletét fogom kóstolgatni, ezt pedig a saját tempóm, kedvem, állapotom és kalandvágyam szerint alakíthatom. Nincs óra, nincs pont, plafonig mászni sem kötelező.
Egyet viszont - számomra már - muszáj.
Tágítani a határokat, távolítani a lehetőségek horizontját a mozdulatok szépségében, funkcionális erejében, az erőnlétben, a nyugalomban, az átszellemülésben, és végül persze a célokban, a mászható falakban is.
Kinek ima, kinek meditáció. Nekem mászás.
Lassan, élvezettel.