Az úgy kezdődött, hogy a Szőrhi elhatározta, hogy ő mostantól kinti állat akar lenni. Mondtuk neki, hogy az bizony macerás dolog, és hogy a medvék nem sátorban alszanak az erdőben, de ő mégis hajthatatlan volt, egyik fülén be, a másikon ki.
Úgyhogy úgy döntöttünk, hogy adunk neki egy esélyt, most vasárnap. Fél kilenckor indultunk, 10-re értünk Dobogókőre. Szőrhi előbb az én hátizsákomon utazott (mert a tempót persze már az elején sem tudta tartani), azután Zoli cipelte tovább. Közben meséltünk neki az erdőről. Meg a szarvasokról. Na ettől aztán igazán megijedt. Meg attól, hogy sáros lesz a prémje. De a legtöbbször békésen szunyókált a lépéseink ritmusára horkolva egyet-egyet...
Mi eközben lesétáltunk a völgybe, azután a szembe-hegynek vettük az irányt. Kicsit elvesztettük a jelzést, de a beépített GPS jól tájolta a lépteinket, végül megtaláltuk a helyes utat a Prédikálószékig, majd tovább, és tovább; sütkéreztünk a Vadálló-köveken; kikerültünk egy iskolai csoportot; pihegtünk a Rám-szakadék alatt; rájöttünk a felfelé út közepén, hogy már nincs ételünk, de cserébe vércukrunk sem; megettük a segítőkész túrázók banánját; felkaptattunk az unalmas szakaszon; ittunk forró csokit; ettünk a Pillangó-étkezdében hazafelé - és most alig bírunk mozdulni.
Ki vagyunk pirulva, minden tagunk sajog, és valószínűleg nem kell majd nekünk altatódalt énekelni...
És Szőrhi? Jah, kérem, ő most kezdett csak el igazán szőrhölleni, hogy ő aztán tényleg kinti állat akar lenni. Úgyhogy mostazonnal vegyünk neki mobil-hűtőt; aggregátort, és persze szarvas-riasztót...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése